29. Szerelmes vagyok beléd

Hellooo,
Ugh micsoda rész következik megint! Én a rész közepén széjjel röhögtem magamat rajta, de majd meglátjuk nektek hogyan fog tetszeni! Mindenesetre, Cora újra hozza a formáját, de hát ez szerintem senkit sem fog meglepni. ^^ Jó olvasást. x

x CORA ASHFORD x

Reggel kilenc óra óta a pult mögött álltam és szolgáltam a vendégeket, a migrénem erősebb volt, mint valaha és a gyomrom is úgy kongott az ürességtől, mint a cukrászda mikor ebédszüneten vagyunk. Az utolsó vendég után elkezdtem kikötni a kötényem mely csak a derekam köré volt biztosítva és ledobtam a műanyag székre mely a kassza mögött volt. Az óra lassan fél egyet mutatott mikor felpillantottam rá a falon aztán hallottam amint a cukrászda ajtaja fölött lévő csengő megszólalt, jelezve, hogy valaki belépett. Vajon nem lett még megfordítva a tábla, hogy nem vagyunk nyitva? 

- Sajnálom, jelenleg nem tudjuk kiszolgálni, mert… – kezdtem el magyarázni amint hűvös tenyeremet felhevült homlokomra nyomtam annak reményében, hogy ez majd segít elhessegetni a fejfájásom. Azonban mikor szembe fordultam az esetleges vevővel, Harry Styles zöld szemeibe ütköztem. Tehetetlenségemben egy sóhaj kúszott ki az ajkaimon, a kezeimmel megtámaszkodtam a pulton és felvontam a szemöldököm.
- Helló – mosolygott rám mintha mi sem történt volna múltkor. A múltkor alatt azt a napot értem, mikor eléggé lényegre törően közöltem vele hogy már pedig töröltem a számát a telefon kontaktjaimból, holott nem is kérdezte. Néha igazán elszalad velem a ló és ilyenkor sosem tudom, hogy mi a fenéről hadoválok, noha ha a kapcsolatunk úgy maradt volna, ahogy az elkezdődött fejlődni, valószínűleg tudhatta volna, hogy nem gondoltam komolyan azt a hozzáállást. Az azonban hogy töröltem a telefonszámát, igaz volt, még annak ellenére is, hogy tudtam, őt nem fogja megállítani abban, hogy hívjon engem, ha nagyon akar.
- Miben segíthetek? – kérdeztem csendesen, monoton hangon. El akartam kergetni mielőtt újra előhúzta volna belőlem azokat a fránya érzéseket, melyeket nagy nehezen sikerült elzárnom egy kis dobozba, majd lakatra zártam aztán a hozzá való kulcsot messze eldobtam a Temzébe.
- Szüneten vagy, nem? – vonta fel az egyik bozótos szemöldökét amint alatta lévő szemei reménytelien néztek vissza rám. Szerettem volna tudni, hogy miért volt ennyire tisztában az időbeosztásommal meg úgy mindennel, ami engem illetett. Míg az egyik felem szerette volna, ha elfelejti mindezt, beleértve engem is, addig a másik teljesen oda volt az egész helyzetért. Mármint, melyik lány nem lenne oda egy olyan pasiért, aki figyelmes? Valószínűleg mindenki. Bár azt is meg kell említenem, hogy a mi szituációnk más, hiszen engem már kétszer is teljesen átcseszett szóval ebben az esetben már nem minden lány lenne oda érte.
- Igen és már csak fél órám van, szóval szeretnék enni valamit – mondtam válaszul, míg eltoltam magam a márvány pulttól és felkaptam a telefonom meg pénztárcám a székről ahova ledobtam a kötényem is. Mielőtt elment volna az utolsó vevő, megkértem Joet, hogy hozza ki nekem, mert szerettem volna azonnal kint lenni a cukrászdából, hogy mehessek enni.
- Elkísérlek – szólalt meg azonnal. Reakcióm erre csak egy halk nevetés volt, míg végig sétáltam a pult mögött aztán kiléptem onnan és az ajtó fele igyekeztem. Tisztában voltam azzal, hogy utánam jön majd, mint egy pincsikutya szóval nem aggódtam egy percig sem amiatt, hogy egyedül marad odabent.
- Normál esetben elfogadnám az ajánlatot de…
- Még jó, hogy nem egy kérdés volt, nem? – vágott vissza pimaszan miután kiért ő is így be tudtam zárni az ajtót. Megforgattam a szemeim szavai hallatán.
- Ha én lennék a te helyedben, nem igazán dobálóznék olyan megszólalásokkal, mint az előző.
- Mert, milyen helyben vagyok? – próbált kioktatni, mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy mennyire vékony cérnán táncolt a szemeimben. Éppen ezért nem is mondtam erre semmit. Szerintem ő is tudta, hogy én tudtam, hogy ő tudja, hogy mi a helyzet. Wow. Ez egy nagy falat volt.
- Szóval, a sztár élet megengedni, hogy csak úgy kijárkálj London utcáin? – kérdeztem cinikusan, mindenáron próbálkozva azzal, hogy leessen neki, nem akarom vele tölteni az ebédidőmből megmaradt fél órát. Vagy még is? Ami azt illeti, már én magam sem voltam benne biztos.
- Nem a belvárosban vagyunk szóval nem lesz gond – közölte félvállról mire csak felsóhajtottam. Miért is gondoltam azt, hogy olyan egyszerű őt lerázni? – Bár azt hittem, hogy ezt tudtad.
- Talán kötelező lett volna? – kérdeztem vissza nagyképűen. Elérte, hogy a tenyereim és az orrom viszketni kezdjen, mutatva, hogy mennyire kezdett idegesíteni. Nem pontosan Harry, hanem inkább csak a tény, hogy mellettem volt, de nem foghattam meg a kezét vagy puszilhattam meg az arcát. Túl konok voltam ahhoz, hogy visszaengedjem őt az életembe.
- Oh, a francba, Cora – nevette el magát – Higgadj le, nem csináltam semmit, csak egy kérdést tettem fel.
- Ahogy én is, szóval ne mondd, hogy higgadjak le – köptem felé a szavakat mikor legszívesebben a nyakába vetettem volna magam. Úgy éreztem magam, mint egy bipoláris. Az egyik pillanatban még le tudtam volna vágni a fejét egy fejszével, a másikban pedig készen álltam arra, hogy össze-vissza csókolgassam az arcát.
- Történt valami, amiért ilyen zaklatott vagy? – próbált belém látni amint a kérdés elhagyta a száját és amilyen nyugodtan faggatott képes lettem volna a képébe ordítani, hogy „Igen, bazdmeg, történtek dolgok. És te vagy az okozója mindegyiknek!” De inkább visszafogtam magam és csak egy halk, gúnyos nevetést hallattam.

Ezután a beszélgetésünk kihalt és csak az autókat hallottuk elmenni az úton, noha nem volt tumultus. Ami azt illeti, nem is volt senki az utcán. Totál ki volt halva, mint a kapcsolatunk Harryvel. Bár amikor beléptünk az egyik gyors kajáldába és a szemem sarkából láttam, hogy a derekamra akarta tenni a kezét, de inkább elhúzta onnan, azt kívántam, hogy bárcsak éledtebb lenne. Jól esett volna, ha véghez viszi a mozdulatát azonban valamiért éreztem, hogy csak ráordítottam volna amint kettesbe kerültünk volna megint. Amint megrendeltem a szendvicsem és fizettem is, már bent sem voltunk. Mint befele jövet, Harry kifele is megmutatta, hogy micsoda úriember ő, na, nem mintha ezt nem tudtam volna, mikor kinyitotta nekem az ajtót és maga előtt kiengedett. Persze odabent nem úszta meg egy selfie nélkül egy kislánnyal, ami őszintén elérte, hogy a szívem úgy elolvadjon, mint a vaj a forró serpenyőben.

Felsóhajtottam mikor Harry bejött velem a cukrászdába, de legalább becsukta maga mögött az ajtót. Leültem az egyik asztalhoz aztán letettem az italom meg a szendvicsem, míg ő velem szemben foglalt helyet. Míg kicsomagoltam a kajámat, éreztem magamon a tekintetét, de nem néztem fel, csak amikor magam elé emeltem a szendvicset és készültem beleharapni. Megforgattam a szemeim, a tőlem telhető legsunyibb módon, hogy ne lássa, bár ennek az esélye egészen alacsony volt, hiszen pontosan velem szemben volt.
- Kérsz egy harapást, vagy mi? – kérdeztem nevetve mikor láttam, hogy az ő szája is elnyílt egy kicsit. Halványan elpirult a kérdésem hallatán aztán megfordult a fejemben, hogy mi van, ha ő is éhes? Várjunk csak, miért is érdekel ez engem? Pft, nem kellene. Pedig érdekel. Nagyon is. Éppen ezért hagyta el a számat még egy sóhaj amint elé toltam a szendvicsem másik felét, hogy megehesse. Miért voltam ilyen jószívű vele? Ugh.
- A te ebéded, nem kérem.
- Ne kéresd magad – mondtam miközben kihúztam egy saláta darabot a szendvicsemből és bekaptam.
- Látom ma bal lábbal keltél – válaszolta miközben felvette a kaját a papírról. Nem válaszoltam neki, miközben végre beleharaptam a tele tömött bagettbe, a tekintetem viszont akaratlanul is rajta maradt, miközben ő is az ajkai közé vette a kenyeret. Éreztem amint az arcom felmelegedett, aztán villámgyorsan kaptam el a tekintetem róla, majd raktam le az ebédemet, ezzel egy időben megfogtam a hideg poharat és hátradőltem a székben miközben beleszívtam a jeges teába. Mivel ezután sem szólalt meg és csak csendben falatozott, sóhajtottam egyet, majd újra a szendvicsem után nyúltam.
- Mit akarsz Harry? – kérdeztem – Az ebédemen kívül, persze – tettem hozzá, mire megállt a rágásban, nekem meg egy vigyor kúszott az arcomra. Igazából tényleg örülök, hogy itt van, de ezt bosszantó belátni. Viszont jó móka húzni az agyát. Addig csinálom, amíg ideges nem lesz, aztán pedig elmegy. Igen, ez egy jó terv.
- Nagyon nem vagy egy könnyű eset – sóhajtott fel, miközben ő is hátra dőlt és tovább rágott.
- Oh, csak szeretnéd, hogy az legyek. Sajnálom, hogy el kell, szomorítsalak, de nem egy tárgy vagyok, amit akkor használhatsz, mikor kedved támad hozzá, és mikor megunsz, egyszerűen csak eldobsz. Azt hittem ezt már rég tisztáztuk, de látom neked ez még mindig nem világos. Nos, akkor nem tudom, miért próbálkozunk a beszélgetéssel. Ha túl nehéz vagyok neked, miért nem adod fel és mész el? Oh, bocs, már megtetted egyszer.
- Cora nem úgy értettem, oké? Egyáltalán nem akarom feladni. Nem tudsz rávenni, még egyszer nem.
- Még egyszer? – nevettem fel – Te jó ég, te komolyan nem hallod ilyenkor magadat? Még te teszel úgy, mintha én dobtalak volna téged? Ez hihetetlen – nevettem tovább, ő pedig bosszús képet vágott, mely miatt örülnöm kellett volna, de jelenleg bevertem volna egyet neki. Nagyon hamar felhúzott, mely nem tetszett, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. Tényleg viszketett a tenyerem, azért hogy megüssem, ugyanakkor nem akartam egy hisztis picsának tűnni.
Mély levegőt vettem, aztán kiegyenesedtem és egyenesen a szemeibe néztem.
- Menj el Harry – mondtam ridegen.
- Cora, kérlek, ne küldj el. Ne haragudj. Egy szemét dög vagyok, tudom jól. Én csak valami fontosról szeretnék veled beszélni, és fogalmam sincs, hogy hogyan kezdjek hozzá.
- Az lesz a legjobb, ha sehogyan. Menj el Harry – álltam fel.
- Cora, légy szíves – nézett fel rám meggyötört kiskutya arccal, aminek próbáltam erősen ellenállni – Nagyon sajnálom azt, amit az előbb mondtam. Tökéletesen igazad van, és nem is úgy értettem, amit mondtam. Kérlek, ülj vissza. Csak arra kérlek, hogy hallgass végig. Utána elküldhetsz még mindig, ha akarsz.
Nem akartam megadni magam neki, de nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalamat hirtelenjében. Kíváncsi voltam, mi volt az, amit ilyen sürgősen meg akart velem beszélni. Arra meg még jobban, hogy hogy lehet az, hogy nem találja a megfelelő szavakat. Igaza van, eddig csak kerülte a témát.
Kelletlenül visszaültem, aztán beleharaptam a szendvicsembe és durcásan rápillantottam, miközben próbáltam annyi bagettet, sonkát, sajtot, salátát és paradicsomot a számba tömni, míg nem úgy nézhettem ki, mint egy hörcsög. Nem bántam volna, ha emiatt a kis akcióm miatt, elszörnyedt volna a velem szemben ülő srác, és kihátrált volna a cukrászdából. De ez nem történt meg. Sőt, még el is mosolyodott.
- Mi olyan vicces? – kérdeztem felháborodva, miközben a szám még mindig tele volt a kajával ezért elég nehezen jöttek ki a szavak rajtam.
- Hiába próbálsz kiábrándítani magadból, nem fog menni – mondta egy apró mosollyal az arcán, miközben előre dőlt egy kicsit a székben – Még mindig rohadtul szerelmes vagyok beléd, és ez nem fog változni. Szóval kérlek, próbálj meg nem megfulladni, amíg tisztázom magamat, oké? – beszélt lassan, nekem meg az állam a padlót súrolta. Habár így is nyitva volt a szám, mert nem tudtam össze csukni annyira tele volt.
Oké, ami ezután következett az több, mint undorító volt, de Harry ezt még mindig csak mosolyogva nézte végig. Kiköptem egy szalvétába a hatalmas falatot, miközben azon gondolkoztam, hogy izgatnia kellett volna, amiért elpocsékolok ennyi kaját, de ez volt jelenleg az utolsó dolog, ami érdekelt.
- Nézd Cora, mikor egyik pillanatról a másikra nem írtam vissza, meg nem vettem fel a telefont, az életem egyik legnehezebb döntése volt, de korántsem annyira nehéz, mint az a beszélgetés kettőnk között Louis teraszán a szülinapjakor. Nem tudod elhinni, mennyire nehéz volt egy akkor taplót alakítanom és mindezt…
- Kendall miatt. Tisztában vagyok vele. Nem kell elmondanod, emlékszem még rá én is pontosan – szakítottam félbe, miközben elkaptam róla a tekintetemet. Az az este amit Louiséknál töltöttem nem a kedvenceim közé tartozik.
- Nem. Nem Kendall miatt. Vagyis nyílván miatta is, de az egész egy hülye…
- Tudod mit Harry? Úgy gondoltam, hogy képes vagyok végig hallgatni téged, de ez nem így van. Nem akarom hallani, hogy mennyire nyálasan estetek egymásba Kendallal, miközben engem hülyítettél, mert képzeld el, hogy hiába zártam le az egészet több hónapja magamban, még mindig érzek irántad hülye érzéseket, melyeket legszívesebben kiszakítanék saját magamból. És különben is, miért, és mégis milyen csoda folytán kéne elhinnem neked bármelyik szavadat is, amit kiejtesz a szádon? Hogy szerelmes vagy belém? Ugyan már. Kidobott Kendall ami sérti az egódat, és most pedig úgy érzed, hogy két szék közé estél? Hát meglehet. Sajnos még nagyon is érdekelsz Harry, de ezt mostantól annyira erősen elfogom nyomni magamban, amennyire csak lehet – mondtam, majd felálltam és magabiztos léptekkel elindultam a pult felé. Belöktem a kis ajtót, aztán gyorsan a konyhába menekültem, onnan pedig az öltözőbe. A hideg csempének dőltem, miközben erősen összeszorítottam a szemeimet, hogy minden fránya könnycseppet elűzzek a szememből. Nem érdekel Harry. Nem érdekel Harry – ismételgettem magamban, miközben kifújtam a levegőt, aztán eltoltam magam a faltól és felrántottam a szekrényem ajtaját, majd elkezdtem összeszedni a cuccaimat.

**

Hazaérkezésem után üzentem a főnökömnek, hogy miért léptem le, de megkértem Samet hogy jöjjön be és segítsen. Ezután a telefonomat kikapcsoltam és az ágyamra dobtam, míg megengedtem a kádban a forró vizet és elkezdtem levetkőzni. A mai napom mondhatni fuccsba ment, nem csak a fejfájásom miatt, hanem Harry vallomása miatt is. Kinek képzeli magát, hogy csak úgy beállít és közli velem, hogy szerelmes belém? Azok után, amit velem csinált, nem is tudom, hogy miként szedte össze a bátorságot, hogy folyamatosan körülöttem ugráljon. Végül csak kizártam minden gondolatot a fejemből. Jól ment már ez az egész, hiszen egyetemista éveim alatt is szükségem volt arra, hogy ki tudjak kapcsolni és csak az esszémre vagy vizsgámra tudjak koncentrálni. Fél óránál tovább azonban nem tudtam megülni egy helyben, a hirtelen jött ötlet, miszerint haza kellene mennem csak úgy beszőtte magát az agyamba. Míg kiengedtem a vizet, a szappant meg lemostam a testemről majd megtörülköztem, végig azon kattogott az agyam, hogy muszáj elmennem innen. Túl sok minden pörögtem és úgy éreztem, hogy kellett egy kis szabadság.

Magamra rántottam az egyik kedvenc szürke melegítő felszerelésem, a hajamat befontam miközben vártam, hogy a laptopom bekapcsoljon. Jegyek után kutattam, Londonból Melbournebe, azonban az árak az egekben voltak. Hatszáztíz font egy jegy csak Ausztráliába? Biztos, hogy haza akarok menni? Morogva sóhajtottam egyet aztán puffogva töröltem ki a keresőből a szülővárosomat és írtam be helyette Barcelonát. Fogalmam nem volt, hogy mikor beszéltem utoljára a bátyámmal, a nővéremmel vagy az öcsémmel, a szüleimet meg sem említve. Borzalmas húgnak, nővérnek és gyereknek éreztem magam, de az életem egy kész fenn forgás az esetek többségében így alighogy van időm magamra, nem hogy a családomra. Egy-két nagyobb sóhaj és kattintgatás után a kártyámról le lett vonva negyvenhat font mellyel megvettem egy egyirányú repülőjegyet Barcelonába, Spanyolországba.