2017. július 22., szombat

50. Hagytuk elúszni

Helloo,
először is ne haragudjatok a csúszás miatt, but nem fogunk magyarázkodni, mert arra senki sem kíváncsi. Inkább olvassátok az utolsó részt, melyről igazából nem tudok semmit sem mondani, hiszen fogalmam sincs milyen lett, vagy hogy nektek tetszeni fog -e. Szóval döntsétek el ti magatok és ne felejtsétek el megosztani velünk!:) Jó olvasást! Xx♥


x CORA ASHFORD x

Felkaptam a fejem, mikor Alfie felvisított mellettem. Készen álltam ugrani, valószínűleg olyan lehettem, mint egy anyatigris és csak azért, mert a két kis ördögfióka rám lett bízva egy pár órácskára. Ugyanakkor én javasoltam Serenának és Jainek, hogy menjenek el valahova és töltsenek el egy egész napot kettesben, szóval gyakorlatilag én találtam ki azt is, hogy majd én vigyázok az ikrekre. Csak azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
Komolyan minden tiszteletem a szüleiké, hiszen a két kisfiú olyan pajkos és virgonc volt, hogy másodpercek alatt káoszt tudtak varázsolni, és hát ez most sem volt másképp. Mikor két órája lefektettem őket aludni az ágyamra, és szortírozni kezdtem a felesleges dolgaimat a szobában, eszembe sem jutott, hogy mekkora káosz lesz ebből, ha a két rosszcsont felébred.

Most pedig itt ülünk mi hárman a rengeteg holmi között, és míg én egy kacatos ládát túrtam fel, addig a fiúk mellettem mindent szétdobáltak, ami csak a kezeik közé került. És jelen esetben most kinyomtatott fényképeket. Alfienál pedig egy olyan fotó volt, amin természetesen rajta volt az anyukája és az apukája is, a kissrác pedig annyira okos volt, hogy rögtön felismerte a szüleit és vigyorogva, kiabálva, meg pici, ámbár duci mutatóujjával édesapja fejére mutogatott.
- Az ott apa, úgy bizony – hajoltam hozzá közelebb mosolyogva, majd egy puszit nyomtam szőke kishajára és még jobban szemügyre vettem a képet.
Tökéletesen emlékszem mikor lett készítve, valamilyen kerti parti féleségen voltunk és Serenával bepózoltunk Jai két oldalán. Amúgy is mindig azzal szívattak minket, hogy Jai mindkettőnknek beteszi időnként, így hát néha még rá is játszottunk.
- Látod, milyen idétlenül vigyorgott? Pft, hogyne vigyorogna ilyen idétlenül, ha két ilyen bombázó feszít mellette, nem igaz? – beszéltem továbbra is a kissráchoz, aki válaszolt valamit nekem a babanyelvén, amit mindenesetre nem értettem meg. De élveztem, mikor válaszolt nekem, mert borzasztó édesnek találtam a baba gagyogásukat – Remélem majd neked is lesz két ilyen főnyeremény barátnőd. Aztán ha ezt édesapád ellenezné, juttasd eszébe, hogy annak idején neki is kettő volt.
Alfie semmit nem értett abból, amit mondtam neki, de én jól szórakoztam saját magamon, így hát még pár kuncogás is elhagyta az ajkaimat, ami miatt viszont csak felhívtam magamra Collin figyelmét, aki érdeklődve, komoly arckifejezéssel és kissé eltátott szájjal nézett rám.
- Na, mi az szépfiú? – kaptam el picike lábát, ami előttem hevert a szőnyegen és megszorongattam neki, mire elvigyorodott és elhúzta előlem. Felemelte két kis kezét, az egyik ökölbe volt szorítva, ahogy nagyrészt mindig, a másikban viszont tartott egy fényképet, és mivel máris láttam, hogy összegyűrte, óvatosan kihúztam a kis mancsából – Ne haragudj baby, de játssz valami mással, oké? Tessék, itt az autód – hajoltam előre, hogy elérjem a nagy piros autót, amit aztán elé toltam, ő pedig rögtön tovább is taszította. Persze, minek játszana az autójával, ha vannak fényképek, amiket összegyűrhet, bekaphat és összenyálazhat?

Lepillantottam az ölembe, ahol próbáltam kisimítani a fényképet, csak arra nem számítottam, hogy a papírról majd Harry vigyorgós képe köszönt vissza rám. Fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, ahogy felemeltem a képet és közelebb tartottam az arcomhoz, hogy jobban tanulmányozhassam magunkat rajta.

Néha komolyan megkérdezem magamtól, hogy miért szakítottunk. Hogy miért nem próbálkoztunk tovább, erősebben és reményteljesebben, hogy miért hagytuk, hogy csak úgy elússzon mindenünk, ami az utóbbi hónapokban tökéletes és mesébe illő volt. Habár a kifejezés, hogy ’hagytuk elúszni’ kicsit túl erős volt.
Hisz minden, ami jó volt, az még mindig meg van és attól, mert szakítottunk még nem szűntem meg szeretni. Azt hiszem sosem szűntem meg őt szeretni, de ez akkor mikor közösen arra jutottunk, hogy jobb lesz, ha befejezzük, nem volt elég. És ez most hülyeségnek hangozhat, és valószínűleg kívülálló szemmel annak is tűnik. De mi ketten tudjuk Harryvel, hogy nem azért nem működött, mert nem szerettük a másikat. Vagy azért mentünk ketté, mert elhidegültünk egymástól. Mert nem így volt. Igen, nyílván közre játszott az is, hogy elhidegültünk egymástól, ez viszont csak azért volt, mert nem láttuk egymást. Nem voltunk együtt, nem aludtunk el egymás mellett, nem jött be hozzám a cukrászdába, nem mentünk randizni, nem találkoztunk és csak azért, mert míg én továbbra is Londonban dolgoztam a cukrászdában, addig ő LA –ben és a távolság szépen lassan túlnőtt rajtunk.

Az elején még persze ment minden, ugyan már akkor is nehéz volt, de a kezünkben volt az irányítás, mindent uralom alatt tudhattunk és örültünk minden egyes kis másodpercnek, amit web kamerázással tölthettünk. Aztán mindkettőnk hócipője tele lett azzal, hogy egyszerűen csak más országokban, más kontinensen tartózkodunk, és azt hiszem, mindketten belefáradtunk abba, hogy harcoljunk valamiért, ami rég elvesztette az értelmét és varázsát. Így hát megegyeztünk abban, hogy a távkapcsolat nem nekünk lett kitalálva. És ketté váltak az útjaink.

Nem mondom, hogy sirattam a kapcsolatunkat, de mikor esténként teljesen magányosan és üresnek érezve magamat befeküdtem az ágyamba, olyankor azért mégis elmorzsoltam néhány könnycseppet a sötétben. És mivel jobban éreztem magamat utána, időnként még mindig hagyom, hogy az érzelmek egyszerűen csak eluralkodjanak rajtam és alaposan kisírom magamat.

Ahogy újra lepillantottam a fényképre, a tekintetem találkozott boldog arckifejezésünkkel és fájdalom hasított a mellkasomba, tudtam, hogy megint itt lesz az ideje egy ilyen kis sírós estének. Nem feltétlenül Harry miatt. Inkább csak úgy általában, mert hiába vagyok körbevéve ezzel a két kis imádnivaló rosszcsonttal, mert hiába töltöttem a tegnap estét is a Brooks család társaságában, vagy hiába facetimeoltam Milesszel és anyuékkal a minap, egyedül éreztem magam. És ez egy roppant nyomorult érzés, ami annyira összetudja csavarni az ember szívét, hogy legszívesebben néha betörnék a mellkasomba és kitépném saját magamnak azt a hülye létfontosságú szervemet, csak hogy végre feltudjak lélegezni. Milyen ironikus, nem?
- Appppa – kiáltott fel Alfie, amint egy újabb fényképen mutogatott apukájára és emiatt újra felkaptam a fejemet rájuk.
- Mhmm, mi van apával? – kérdeztem, majd gyorsan becsúsztattam a Collintól elcsent fényképet a többi közé, és próbáltam visszazökkenni a két kissrácamhoz negatív gondolataimtól menekülve – Csak nem hiányzik már apa és anya? – hajoltam újra Alfiehez, majd megsimogattam kerekded arcát, aztán egy puszit nyomtam oda – Még csak délután van, nem hiszem, hogy estig előkerülnek, szóval remélem, még egy ideig kibírjátok velem. Azért velem sem olyan rossz, ugye? Hagytam, hogy csak két órát aludjatok délutáni pihenő gyanánt! Elég engedékeny vagyok, nem igaz? – dugtam oda a fejemet minduntalan az övéhez, noha ő közben duci tenyereit az arcomra és az orromra rakta és próbált eltolni magától.
Mikor megunta a fülembe visított, ami elég hatásos volt, hiszen rögtön elhúzódtam tőle és vigyorogva figyeltem, hogyan pakolászik tovább a cuccaim között. Eközben teljesen odakoncentrált, a kis homloka ráncba szaladt, száját lefelé biggyesztette és emiatt pedig teljesen úgy nézett ki, mint Jai. Alfie amúgy is mindig inkább Jaire ütött, míg Collin Serenára. Azt hiszem kettejük közül Collin is volt az, aki anyásabb volt.
Habár eddig nem szólt egy szót sem, úgy hogy valamit jól csinálhatok.

Fogalmam nem volt, hogy az idő miként repült olyan gyorsan, hiszen egyik pillanatban még világos volt a másikban pedig már kezdett sötétedni. A nappaliban a földön hagytam az ikreket a puha szőnyegen, párnákkal körülvéve, míg a tévé ment és én a konyhában sürögtem forogtam. Mivel nyitott volt a helység, tökéletesen rájuk láttam és szemmel tudtam őket tartani. Collin többször is megpróbált felém kúszni, az arcán egy hatalmas mosollyal, míg a jobb kezét felemelte és csóválni kezdte. Kuncogva néztem őt mire ő is nevetni kezdett a szívem pedig megtelt melegséggel.

Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy mi lett volna, ha én és Harry tovább együtt maradunk és talán, valahogy lett volna egy babánk. A legédesebb kis babóca lett volna, elvégre Harry már-már tökéletes és akárki ránéz, elmondhatja, hogy mesebeli gyerekeket csinálhat. De aztán mindig rá kell jönnöm, hogy még ha együtt maradtunk volna, akkor se nagyon gondolkozhattunk volna komolyabban ezen a témán. Fiatalok voltunk és még a saját fejünk lágya se nőtt be. Nem tudtuk megmenteni a kapcsolatunkat sem és mindkettőnknek túl fontos volt ahhoz a karrierje, hogy csak úgy csapot-papot feladjunk és neki álljunk családot alapítani.
Habár a téma nem egyszer merült fel kettőnk között, mindig csak viccelődtünk vele. Harry egyszer Vegasban még azt is mondta részegen, hogy menjek hozzá feleségül, mire annyira rázni kezdett a nevetés, hogy percekig csak nehézkesen jutottam levegőhöz. Persze én is részeg voltam, és Harry is csak hülyeségeket beszélt, mert másnap nem is emlékezett rá. Én meg nem hoztam szóba, mert feleslegesnek láttam. Különben is, ha jegyben jártunk volna, talán sokkal nehezebb lett volna meghozni a döntést, miszerint szakítunk.

Jó volt minden, úgy ahogyan volt. Legalábbis ezt próbálom magamnak bebeszélni.

Miután végeztem a süteménnyel, melyet megkívántam, így hát gyorsan el is készítettem, beraktam a hűtőbe hűlni egy kicsit, majd vacsorát kezdtem csinálni a két lurkónak. Semmi különlegesebbet nem csináltam, csupán csak hideget készítettem, amit a hűtőben találtam. Az ikreknek egy-egy kisebb szelet kenyeret vajaztam és almát szeleteltem nekik hozzá, én pedig csak simán egy almát ettem, hiszen szándékoztam még a sütit is megkóstolni, rendes vacsora és az édesség pedig már sok lett volna estére.
Épp hogy tányérra raktam a kenyeret az ikreknek, csörögni kezdett a telefonom a nappaliban a dohányzóasztalon, mire lenyaltam a vajat az ujjamról és elindultam felé. Alfie tovább nézte a mesét a tévében, míg Collin rögtön utánam kezdett mászni, és amint megálltam az asztal előtt, megkapaszkodott a lábamban és próbálta magát felhúzni álló helyzetbe.

Eközben én alig akartam hinni a szemeimnek, mikor a képernyőn Harry nevét és egy közös képünket pillantottam meg. Villám gyorsan felkaptam a telefont, aztán elhúztam a fehér kis kört, majd kicsit távolabb tartottam magamtól a telefont és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy betöltsön a kép és láthassam Harryt.
Ötletem sem volt, hogy miért hívhat, pláne facetimeon, így idegesen vártam, hogy megjelenjen előttem az arca. Eközben Collin nem tetszését adta ki, hogy nem sikerül felhúznia magát a lábamba kapaszkodva és hangosan nyöszörögve adta tudtomra, hogy szeretné, ha vele foglalkoznék.
Lepillantottam rá, és már éppen, hogy lehajoltam volna érte, Harry feltűnt előttem a képernyőn, így megálltam a mozdulatban és megszeppenve néztem rá.
- Ugh Cora? Ne haragudj, véletlenül benyomódott a hívás és későn vettem észre – mély hangja betöltötte az egész nappalit, hirtelenjében Collin is elhallgatott és Alfie is felkapta a kis fejét.
- Szia, Harry – válaszoltam lassan, miközben az alsó ajkamba haraptam és lepillantottam Collinra, aki tátott szájjal nézett fel rám érdeklődve – Semmi baj.
- Hogy vagy? Zavarlak? – kérdezte, ezzel visszahívva magára a figyelmemet. Csak aztán Collin megint felkiáltott és vigyorogva csapkodni kezdett a kezével, miközben mindenképpen felém nyújtózkodott.
- Um, nem, nem zavarsz – dadogtam, majd leültem a kanapéra és kinyújtottam a jobb kezemet Collin felé, mire ő rögtön felém kezdett mászni. Erre persze Alfie is felénk kezdett mászni, hiszen voltak már annyira okosak, hogy ha látták, hogy a telefonba beszélek, akkor tudták, hogy valaki ott van, akivel ők is csevegni tudnak – Várj egy kicsit – kértem, miközben leraktam a telefonomat a térdemre, aztán lenyúltam Collinért és felemeltem az ölembe. Mikor vissza emeltem a telefonomat, a kis képben már nem csak az én fejem látszódott, hanem Collin vigyorgó arca is.
- Héj pajti – mosolyodott el Harry is, és integetni kezdett a kamerába, mire Collinra néztem és mosolyogva figyeltem, amint visszainteget Harrynek és közben virgoncan magyaráz valamit baba nyelvén – Ott vannak veled az ikrek?
- Uh, igen, én vigyáztam ma rájuk – feleltem visszapillantva Harryre, bár talán jobban éreztem volna magam, ha vissza se néztem volna rá.
Csak most szembesültem vele, hogy mennyire helyes volt még kamerán keresztül is. A haja kócosan csücsült a feje tetején, az arcát egy széles mosoly keretezte, ahogy ránk nézett, míg a telefon valószínűleg kemény felületen feküdhetett, mert egyik keze az asztalon feküdt, a másikkal pedig azon könyökölt. És persze félig kigombolt inge belátást engedett a mellkasára, mely valószínűleg barnább lehetett, mint én voltam. Én ehhez képest mosott rongyként nézhettem ki egy szakadt felsőben és eredeti Gucci táskákkal a szemeim alatt. És, ha már Gucciról beszélünk…
- Az ott Alfie veled, ugye? Istenem, végre sikerült eltalálnom, nem igaz? – lelkesedett be, miután Collin továbbra is beszélt hozzá édesen mosolyogva, annak ellenére, hogy Harry a testvére nevén szólította.
- Um, Harry…
- Csak mondd, hogy Alfie ül az öledben és vigyorogva alszom el ma este – kérte egy széles vigyorral az arcán, míg én csak felkuncogtam és hitetlenül megráztam a fejemet.
- Sajnálom, hogy le kell lomboznom a hangulatodat, de…
- Basszus – suttogta, én pedig ismételten felnevettem.
- Köszönj szépen Collinnak.
- Direkt csinálod velem, igaz? – suttogta még mindig megsemmisülten, miközben az arcát a kezei közé temette.
- Hogy én? – kérdeztem vissza meglepetten – Azt hiszed volt bármilyen fogalmam is arról, hogy még ma bejelentkezel facetimeon? Még te sem tervezted!
- Igen, de direkt azért is Collint vetted magadhoz – nézett fel ránk egy fél oldalas vigyorral az arcán.
- Menj, a tudod hova Styles. Itt van Alfie is, ha annyira hiányzik neked – fordítottam meg a kamerát, így Alfiet vettem, aki mellettünk állt a kanapéba kapaszkodva.
- Hello kedvenc kis Brooks fiúcskám.
- Most megsértetted Collint – mondtam.
- Ugyan, Collinnak ott vagy te, Alfienak pedig én.
- Pft, nem mintha bármelyiküknek is szüksége lenne rád.
- Ouch. Célozni akarsz valamire, Cora? – kérdezte, mire visszakoppintottam az elülsőkamerára. Harry egy kíváncsi arckifejezéssel meredt rám.
- Én ugyan nem célzom semmire – feleltem közömbösen. A tónusa a beszélgetésnek hirtelen megváltozott, noha nem akartam vele veszekedni vagy a múltat háborgatni.
- Oké – motyogta aztán megköszörülte a torkát, az ujjait a hajába nyomta majd a mutatóujjával megvakarta az orra oldalát, míg a többi ujjai be voltak hajlítva egy ökölbe – A süti finom volt mellesleg és, um, köszönöm a kártyát is. Jól esett azokat a szavakat olvasni.
- Persze, nagyon szívesen – mosolyodtam el. Közben éreztem, hogy az arcom lassan felmelegedett és valószínűleg uralom alá vette egy halvány rózsaszín árnyalat. Ki hitte volna, hogy a mai napig el tudja érni, hogy zavarban érezzem magam? Hah – Londonban vagy még? – kérdeztem magam sem tudom miért, hirtelen ez jutott csak az eszembe, amivel fent tarthatnám a társalgást, noha szerintem az ikrek sem hagyták volna, hogy kínos csend álljon be kettőnk között.
Időközben Alfiet is felhúztam magunk mellé a kanapéra, aztán átültettem a másik oldalamra, így mindketten a felsőmet ráncigálva, és abba kapaszkodva tartották magukat és bámultak vissza kíváncsian a kamerába, közben pedig a kis vigyort le se lehetett törölni az arcukról. Harry nem csak rám volt hatással, hanem a két kis ördögfiókára is.
- Ugh, nem, már nem – motyogta tekintetét inkább az ikrekre vezette és nem nézett a szemeimbe. Igen, persze, mit is vártam, miért maradna itt. Szerintem az a pár nap is nehezére esett, amit a koncertje miatt töltött itt.

Ugh, Cora állj le. Akaratlanul is harag üzemmódba kapcsoltam át, noha fogalmam sincs miért. Hibáztatni szerettem volna Harryt mindenért, pedig ahhoz, hogy így alakult a jelenünk, mindkettőnk kellett.
De jelenleg akkor is jobban esett Harryt hibáztatni, pláne mert ilyen rohadt helyes volt még kamerán keresztül, és mert az ikrek is úgy vigyorogtak rá, mintha csak az apjukkal beszélnének.

Hirtelen olyan megkönnyebbülés fogott el, mikor zajokat hallottam az előszoba irányából, majd mikor Serena elkiáltotta magát, hogy megjöttek, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Ami azt illeti a könnyek már gyülekeztek a szemeimbe, szóval erőt vettem magamon és visszapillantottam Harryre.
- Harry, megjöttek Serenáék, le kell rakjalak. Jó volt beszélni – hadartam.
- Igen, persze, um te is hívhatnál azért ám néha napján.
- Hogyne, nem felejtem el – bólogattam, miközben a tekintetem a nappali bejáratára volt fixírozva, de legjobb barátaim egyelőre nem tűntek fel. Közben arra se figyeltem, hogy mit válaszolok Harrynek, úgy hogy szinte csak ráhagytam – Szia – pillantottam gyorsan vissza rá utoljára, és istenem. Kár volt.
Az arcán egy mosoly játszadozott, szemeivel egyenesen rám nézett és isten bizony szomorúságot láttam kiolvasni belőle. De mielőtt még jobban belemerültem volna a találgatásba, elköszönt, intett egyet és megszakította a hívást.

Nagyot nyelve ledobtam magam mellé a kanapéra a telefont, aztán leraktam Alfiet a földre, aki rögtön az anyukája felé kezdett mászni, amint meglátta őt. Collin maradt az ölemben ülve és szegény kissrácot teljesen kisajátítottam, pedig ezer százalékig biztos voltam benne, hogy ő is a tesója nyomában lenne a szülei felé, ha elengedném.

Collinnak viszont maradnia kellett, nehogy idő előtt elsírjam magam. 

2017. július 14., péntek

49. Vigyázz magadra

Helloo,
utolsó előtti rész! Nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményeitekre, úgy hogy ne fogjátok vissza magatokat, így a sztori vége miatt! ;) Jó olvasást! Xx♥



x HARRY STYLES x

Las Vegas jó volt, jobb, mint gondoltam, hogy lesz, noha minden idő, amit Corával töltöttem mesés volt. Minden alkalommal boldog voltam és szabadon éreztem magam, a környezet, a szituáció és minden más, ami, és aki nem Cora volt, nem számított. Amíg ő jelen volt, a mosoly az arcomon pihent, ha nem volt velem, az elmémben tartottam őt így a jó kedvem sem távozott el teljesen belőlem.

Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, mint egy pár, rá ébredtem arra, hogy nélküle a napjaim lusták voltak és kissé színtelenebbek, ahhoz képest, mint mikor velem volt. Üzengethettünk egymásnak és videóchatelhettünk, semmi sem ért fel ahhoz az érzelemhez, mely szertefoszlott a testem minden egyes kis centiméterében mikor velem volt személyesen.

Mikor a bőrünk egymáshoz ért a takaró alatt amint egymásba gabalyodva beszélgettünk. Mikor a szavaink halkabbak voltak, mint a szél odakint, de mi értettük egymást, mert alig egy kis centiméter választott el minket egymástól. Mikor a nevetése megtöltötte a szobát és lágyan keveredett az enyémmel. Mikor a karjaimban volt és elsírta nekem a bánatait, avagy mikor én voltam az ő karjaiban és én sírtam el neki a bánataim.

Cora megváltoztatta a szemszöget mellyel az életet néztem és a föld forgását kísértem. Felnyitotta a szemeimet néhány dologgal kapcsolatban, ami megváltoztatott engem, mint egy embert és személyiséget, de egyáltalán nem bántam meg. Hogy is bánhattam volna meg? Mindketten erős befolyással voltunk a másik életére attól a perctől kezdve, hogy találkoztunk.

Minden okkal történik és az, hogy Cora az életembe lépett akkor, amikor tette, természetesen okkal volt. Ez pedig nem volt más, mint hogy olyan emlékeket osszon és készítsen velem, amiket senki más nem tudott volna.

Örökké hálás leszek neki, amiért az életem része volt és marad is, hiszen a történtek sosem fognak elhagyni engem sem a memóriám.

- Harry! – hallottam meg a nevemet amint egy ismerős hang szólított. Mikor megfordultam, a nővéremmel találtam szembe magam, rövid szőke haja az arcomba csapódott amint a karjaim közé szaladt és szorosan megölelt – Hogy vagy? Izgulsz?
- Meg vagyok – nevettem el magam, a jobb kezemmel beleszántottam rövid frizurámba – Anyuék ide értek? Michal hol van?
- Rajongókkal beszélgetnek – válaszolta mire én bólintottam egyet. Mitch elment mellettem, aki az egyik gitáros volt, biccentett egyet felém és Gemma felé majd tovább ment a dolgára.
- Ah, persze – mosolyodtam el – Uh, már alig várom, hogy kint legyen megint a színpadon!
- Elhiszem – nevette el magát a nővérem – Egy kis ideje nem léptél fel.
- Mhm, hiányzott is – folytattam a beszélgetést – Helló, Lou – köszöntem régi fodrászunknak, az ölében ott ült Lux, aki hevesen integetett és a kezeit felém tartotta – Hogy vagy, virágom? 
- Hiányoztál – vallotta be aztán az arcát a nyakamba fúrta. Elkuncogtam magam, míg a jobb kezemmel megtartottam őt a feneke alatt a másikat pedig a feje hátuljára tettem és az arcommal neki dőltem.
- Te is hiányoztál – mondtam és nyomtam egy puszit a hajára – Milyen a suli? Élvezed?
- Oh, már van barátja – szólt közbe Lou, a karja össze volt fonva a mellkasa előtt amint mosolyogva nézett a lányára majd vissza rám.
- Mit mondtam a fiúkkal kapcsolatban, huh? – kérdeztem a kezemben lévő keresztlányom, akinek arcán egy széles vigyor volt, a szemei csillogtak és az orcái pirospozsgásak voltak.


Egy kis ideig még beszéltem Louval, Gemma elköszönt és visszament a szüleinkhez. Lux az egyik dobozon ült Louval míg feltették a mikroportom és felvettem a füleseim. Alig akartam elhinni, hogy a mai este végre fellépek, a vér az ereimben száguldozott és buborékozott amint arra gondoltam, hogy nem sokára kint leszek a színpadon és énekelhetek.

Az atmoszféra elképesztő volt amint a szűkös és intim teret megtöltötte a rajongók hangos moraja, amint a dobok megszólaltak és a gitárok megpendültek. A hangom egybe olvadt még is kitűnt a hangszerektől és a tömeg éneklésétől, a testem szinte feléledt és hiába izzadtam, mint a lovak, minden egyes másodpercét élveztem a fellépésnek.

Mivel az albumomon csak tíz szám van, két másikat is énekeltem, az első Kanye Westtől volt, a második pedig az egyik One Direction dal, melyet lassan négy éve írtam. A rajongók eszüket vesztve énekeltek velem minden egyes dalt, ami elmondhatatlanul boldoggá tett és még inkább ösztönzött arra, hogy oda tegyem magam, amíg össze nem esek majd. Fekete felsőt viseltem és egy lila színű nadrágot melyben majd megsültem, hiszen meleg és tömött volt a levegő a teremben.

Az utolsó dal, amit előadtam az az első single volt melyet kitettem – Sign of the Times. Sokkal lassabb, visszafogottabb volt, mint Kiwi, amit előtte fejeztem be. Kifogytam a levegőből mire befejeztem a koncertet, a közönségre nézve simán meg tudtam mondani, hogy nem én voltam az egyetlen, akiről patakokban folyt a víz.

Anya, Robin, Gemma és Michal átjöttek hozzám a koncert után, hiszen egy ideje nem láttam őket, plusz anyuék amúgy is nálam töltötték az estét. Én voltam az első, aki beugrott a tusolóba, rendesen megmostam magam meg a hajam aztán gyorsan megtörülköztem és felöltöztem. Anya ment utánam, így a nővéremmel, annak pasijával és a nevelőapámmal helyet foglaltunk a nappaliban, egy üveg borral meg poharakkal a kávézóasztalon.

Szinte rögvest belemélyedtünk a beszélgetésbe, Gemma vezette fel a témát, amiből szépen folyt minden. Nevetve fogyasztottuk el az üveg alkoholt, mire anya visszaért, már meg kellett nyitni egy másik üveget. Mindenki már egy kicsit be volt csiccsentve, a jó hangulat kellemesen töltötte meg a szobát mikor meghallottuk a csöngőt mely a bejárató ajtótól jött.
- Várunk valakire? – kérdezte Gemma, a hangja kíváncsi volt. Megvontam a vállam amint egy csuklás bukott ki belőlem egy finom kis böfögéssel megkeverve.
- Lehet csak eltévesztették az ajtót – magyaráztam miközben felálltam. A hirtelen mozdulat miatt megszédültem egy kicsit, a kezemmel a támlába kapaszkodtam majd egyik lábamat a másik elé téve, ellépegettem az ajtóig – Helló – kezdtem bele a mondani valómba mielőtt még felfedtem volna, hogy ki volt a másik oldalon.
- Um, szia – jött a válasz az előttem álló lánytól. A szemeim kikerekedtek, a szívem egy pillanatra leállt és a szám egy picit elnyílt, amint megláttam őt – Er, nem akarok zavarni, csak ezt szerettem volna átadni, mert, um, nem tudtalak a koncert után elérni.
A kezében egy kis doboz volt, egy masnival a tetején meg egy kártya is hozzá volt tűzve.
- Oh – suttogtam amint az ajtónak támaszkodtam, hogy ne essek el teljesen, az agyam a borban lebegett, amit odabent ittam a többiekkel és a szemeim is egy kicsit homályosak voltak.
- Zavarok, nem igaz? – kérdezte amint a hangjában megbújt a csalódottság aprónyi kis jele mely miatt a szívem erősebben ütődött a mellkasomban – Sajnálnom, nem tudtam, hogy már-,
- Ugyan, nem, dehogy – mondtam gyorsan, a szavaim összemosódtak amint hevesen hagyták el a számat. Az arcom kipirult egy kicsit, amit az alkoholra fogtam, pedig nagy részben azért éreztem magam zavarban, mert ott állt előttem, teljes szépségében és az illata szinte azonnal beleköltözött az orromba és eltömítette a tüdőmet, az elmémet még jobban megrészegítette. Annyi idő elteltével még mindig hatalmas hatással volt rám – Miért-, miért nem mondtad, hogy jössz? Nem láttalak – motyogtam amint becsuktam magam mögött az ajtót.
- Serena és Jai mondta, hogy van egy fellépésed ma este, az első – mondta csendesen. A tény, hogy nem tudta, elszomorított, de nem várhattam el tőle, hogy tudja, hiszen semmi oka nem volt arra, hogy fenn tartsa, mi történik velem.
- Szóval ezért mondta Serena hogy ha van egy harmadik szabad jegyem, akkor elkérné – gondolkodtam.
- Micsoda? – nézett rám értetlenül – Serena beszélt veled erről?
- Uh, igen – bólintottam. A kezemet a tarkómra helyeztem amint nem tudtam, hogy valamit, rosszat csináltam-e amiért adtam Serenának jegyeket vagy sem. Tekintve a kapcsolatunkat, nem tudtam megmondani, hogy Cora mit érzett. Plusz nem is voltam józan.
- Nem tudtam – vett egy mély levegőt, melyet lassan ki is fújt – Azt mondta, hogy korán lement a helyszínre hogy megvegye.
- Tegnap előtt adtam neki a jegyeket – nevettem el magam halkan. Őszintén szórakoztató volt hallgatni a kis fehér hazugságokat, amikkel Serena etette a lányt – Még mindig nem tudom, hogy miként nem esett le, hogy neked kérte őket.
- Istenem, lesz mit vele beszélnem – rázta meg a fejét, kuncogása halk volt, de elég hangos ahhoz, hogy halljam és elérje, hogy a szívem menthetetlenül gyorsan dobogjon – És, um, gondolom azért nem, mert mostanában nem beszéltünk. Plusz nem is kerestem senkit, tudod, sok volt a rendelés meg minden.
- Mhm, gondolom – adtam hangot magamnak egy kis idő elteltével – Uh, szóval, tetszett a koncert?
- Igen, nagyon jó voltál – mosolygott rám, a hangja vidám volt és ez engem is arra késztetett, hogy egy kis vigyorra húzzam az ajkaim – Noha nem lepett meg, tudtam, hogy mesésen fogsz teljesíteni.
- Köszönöm, örülök, hogy élvezted és hogy, tudod, hittél bennem meg minden.
- Nézd, Harry – váltott komolyra és hirtelen megjózanodtam egy kicsit – Csak azért mert mi már nem vagyunk együtt, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek, vagy nem érdekel, mi van veled, esetleg nem lennék rád büszke vagy hinnék benned.
- Én csak azt hittem, hogy ha kettémegyünk, akkor elkerülsz majd messziről és egy hete nem is kerestél-
- Harry, mondtam akkor is, mikor eldöntöttük, hogy szakítunk, hogy azért, mert nem leszünk egy párkapcsolatban többé, nem fognak az érzéseim megszűnni. Igen, valóban nem kerestelek egy hétig, de senki mást sem kerestem. Nem volt kit, ha őszinte szeretnék lenni.
- Ezt hogy érted? Ott van Jai és Serena.
- Igen, de nekik is meg van a saját életük, az ikrek nőnek meg minden – magyarázta – És őszintén hiányzott, hogy minden ebédszünetemkor megjelenj és elmenjünk enni vagy mikor te hoztál nekem mindig kaját. Tudom, hogy nem voltál mindig itthon, de mikor csak úgy megleptél, jól esett és, azt hiszem, nos, tudom, hogy furcsa volt nélküled. Még mindig az.
- Gondolod, hogy valaha is sikerül újra együtt lennünk? – kérdeztem teljesen ignorálva, amit mondott, noha az agyam részben felfogta.
- Nem tudom, Harry – sóhajtott fel. Én sem tudtam, szóval nem volt egyedül – Első sorban azért mentünk ketté, mert túl sokat voltunk távol és egyszerűen csak szétnőttünk. A karriereink nem illenek össze. Nekem sok időt kell a cukrászdában lennem, neked a menedzsmented és csapatod Amerikában van, ami egy teljesen másik kontinens. Úgy gondoltam, hogy menni fog és kibírjuk.
- Igen, én is – mondtam halkan. Közös megegyezés volt, hogy szakítsunk, mert akármennyire is fájt kimondani, hogy vége, jobb volt úgy élni az életünket, hogy nem kellett egy párkapcsolat miatt szenvednünk. Egy ideig persze ment minden, de a végén már annyi időt kellett távol eltöltenem a lánytól, hogy kibírhatatlan lett és az érzéseink elhalványultak.
- Ha valahogy még is sikerülne kitalálnunk, hogy miként jöhetnénk össze a jövőben, tárt karokkal fogadnám, de egyelőre szerintem jól meg vagyunk egyedül, nem?
- Persze, ez igaz – bólintottam amint megadtam az őszinte válaszom. Jól meg voltam egyedül, noha egyes napokon igen is hiányzott Cora.
- Mint mondtam, nagyon jó voltál ma is. Örülök, hogy a szakításunk nem nyomott a földre teljesen.
- Mhm – hümmögtem – Te hogy vagy? Jól bírod? Ugye nem dolgozod magad ájulásig?
- Én jól vagyok, minden simán megy és bírok mindent. Az utolsó kérdésre pedig tudod a választ te magad is. Mindig is egy élmunkás voltam, lehetetlen lenne számomra az, hogy ne dolgozzak addig, míg ki nem purcanok.
- Azért vigyázz magadra – mosolyogtam rá halványan – Nos, er, köszönöm a-,
- Süti, az egyik kedvenced van benne – segített ki – Nincs semmi baja, a koncert helyszínén addig nem nyugodtam le, míg be nem tették a hűtőbe, legalább egy kis ideig. Anyukád persze sok segítségre volt mindebben. Tulajdonképpen ő tette el, hogy ne legyen baja.
- Beszéltél anyuval?
- Pár szót, nem sokat. Érdeklődött egy kicsit felőlem és mondta, hogy majd benéz egyik nap. Állítása szerint veled maradnak egy kicsit Robinnal.
- Mhm, igen, itt lesznek egy pár napot. Nem kell interjút adnom, fellépnem se semmi, és már régen láttam őket, így megbeszéltük, hogy a koncert után itt maradnak.
- Jó hallani, hogy van időd velük lenni egy kicsit – bólintottam egyet, de nem mondtam semmit. Azt kívántam, hogy bárcsak bejönne, és ott lenne velem és a családommal. Nagyon hiányzott, de jól nézett ki, boldog volt, és nem akartam lehúzni a kedvét azzal, hogy az én hirtelen jött kis szomorúságomat felhozom – Azt hiszem, megyek akkor.
- Uh, oké – mondtam gyorsan.
- Ez a tied – kuncogta el magát amint a kezembe nyomta a dobozt, melyet még mindig nem vettem el. Az arcom felforrósodott, a szemeimet lesütöttem és elmotyogtam egy csendes köszönömöt – Üdvözlöm a szüleid és, um, tényleg nagyon jó voltál ma este.
- Örülök, hogy tetszett, Cora – jegyeztem meg egy kicsit magabiztosabban. Egy félkaros ölelésbe vontam, nem tartottam közel magamhoz sokáig, mert lehet, hogy nem lettem volna képes elengedni – És átadom.

Aztán elsétált egy utolsó mosolyt felém küldve. Egyszer elég nehéz volt végig nézni amint kilépett az életemből, másodára pedig egyszerűen szívszaggató, pedig ha jobban belegondoltam volna, rá jöhettem volna, hogy sosem fogja el hagyni az életem. Az emléke mindig bennem fog élni és az érzéseimet sem lehet kitörölni csak úgy. Az pedig, hogy megerősítette, hogy ha a jövőben még is összefut az életünk, tárt karokkal fogadja majd bármi is lesz velünk, megmosolyogatott és ráébresztett arra, hogy még van esély. 

2017. július 7., péntek

48. Valami spontán

Helloo,
negyvennyolcadik rész izz dahh. :3 Ahh carry, carry, carry. Másról nem is szól a rész.:D Oh meg még felbukkan egy nem régen emlegetett szereplő, mondjuk nem mintha carry olyan sokat foglalkozna vele.:D Okay, többet nem rizsázunk, jó olvasást! Xx♥


x CORA ASHFORD x

Az ágyamon fekve gondolkodtam azon, hogy mennyire el szerettem volna menni valahova. Nyaralni volt kedvem, hiába volt ott a tenger szó szerint egy köpésre. Levegő, hely és emberváltozást akartam. Kétségbeesetten. Mindenképpen el akartam menni valahova és tekintve hogy mennyire rezegő volt a kapcsolatom Harryvel abban a pillanatban, tökéletes időnek véltem, hogy kiruccanjunk valahova. Noha tudtam, hogy ő már attól is el volt ámulva, hogy Melbourneben volt és alapvetően ő ezt már egy nyaralásnak könyvelhette el, én el akartam menni máshova. Egy helyre, ahova nem mindennap mennék csak úgy el és egy örök emlék marad majd. Valami spontán.

A kerekek az agyamban úgy forogtak, mint ha készültek volna felrepíteni az égbe s kezdtem úgy érezni, hogy nem sokára mások is hallani fogják a gondolataim. A szobámban csend volt amint én a párnának dőltem, Harry feje a combjaimon pihent és a jobb tenyere a térdemen helyezkedett. Kezeim a hajába túrtak, mely rövid volt és a fürtjei kezdtek megjelenni. Kellemes volt a csend, amely ránk telepedett annak ellenére, hogy a tévé ment és valami sorozat játszódott Netflixen. Aztán hirtelen, nem egészen tudtam hogyan, de csak annyit hallottam meg a szereplő szájából kijönni, hogy:
- Las Vegas – suttogtam bár Harry meghallotta, hiszen mint mondtam, csendesség honolt a szobában.
- Hmm? – hümmögött fel
, míg a szemeit a tévén tartotta, a jobb keze lassan simogatni kezdte a lábamat majd idővel egy puszit nyomott a combomra amint egy kicsit oldalra fordította a fejét. Istenem, annyira hiányzott, hogy szeressen, és a közelemben legyen, a múltkor történtek után, meg még jobban úgy érzem, hogy össze vagyunk kötve a csípőnknél. 
Azóta, hogy lefeküdtünk, minden szabad időnket együtt töltöttük, sosem mentünk sehova egyedül. Még fürödni is együtt mentünk és volt, hogy reggelinél, sőt, ebédnél is az ölében ülve ettem, ha az asztalnál voltunk. Nevetséges volt, amit csináltunk, de ennek ellenére még mindig úgy éreztem, hogy van min dolgoznunk, ami a kapcsolatunkat illeti.
- El kellene mennünk nyaralni valahova – adtam tudtára percekkel később. A gondolataim elhúztak egy másik világba és minden alkalommal egy kész csata volt elszakadni onnan majd visszalépni az eredeti univerzumba.
- Mármint, kettesben? – kérdezett vissza. A hangja mély volt, lassú és vastag a fáradtságtól.
- Mhm – hümmögtem, míg kicsúsztattam az ujjaim a fürtjei közül és ő megfordult. Feljebb nyomtam magam az ágyon így fel tudtam venni a takarómat magam alól majd alá bújtam és Harry is követett percekkel később – Eljönnél velem Las Vegasba? – kérdeztem suttogva mialatt közelebb csúsztam hozzá az ágyban, a mutatóujjam végig húztam az alsó ajkán, le az állára majd hagytam, hogy a kezem lecsússzon így az a mellkasának dőlve pihent az ágyon.
- Vegasba akarsz menni? – mosolyodott el édesen mire én az alsó ajkamba harapva biccentettem egy kicsit. Harry felkuncogott, lágyan és finoman, alig hallhatóan majd tovább beszélt – Hogy hogy Vegas, Cora?
- Spontán jött, hallottam az előbb mondta az egyik szereplő. Szerintem jó lenne, ha elmennénk valahova, nem? Plusz sosem jártam még Las Vegasban. Los Angeles volt az első és az utolsó amerikai város, ahol jártam, neked köszönhetően.
- Mikor lettél te ilyen random? – nevette el magát viszont mikor én csak halványan elmosolyodtam, ő felsóhajtott. Azt hitte, hogy csak hülyéskedtem? – Biztos, hogy ezt akarod? Mármint, alig tudsz elkéretőzni a munkahelyedről mikor beteg vagy, gondolod, hogy csak úgy elengednek majd két hétre? Akár háromra?
- Elég lesz nekünk egy hét, nem? – húztam fel a szemöldököm kérdőn. Elnevette magát amint közel hajolt hozzám és adott egy csókot a számra majd megnyalta az ajkait.
- Baby, számításba kell venned az idő eltolódást. Arról nem beszélve, hogy Vegas hatalmas. Nem lenne időnk egy hét alatt körbejárni, tekintve hogy az első két napot nem is tudnánk felhasználni.
- Igazad van – sóhajtottam fel amint bevallottam az igazat pár perc gondolkodás után. Nem is értem hogyan gondolhattam, hogy minden simán működne – Nos, ennyit a spontán ötleteimbe.
- Nem, nem, baby, jó ötlet és benne vagyok – mondta gyorsan amint felnyomta magát így a könyökén támaszkodott és a jobb kezét az arcomra simította. Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat, míg a szemeim ide-oda cikáztak, mert próbált mindkét szemembe nézni egyszerre – Egy kész álom lenne veled elmenni Vegasba, de előtte szerintem beszélned kellene a főnökeiddel. Csak hogy tudják, hogy tervezed, még ha egy spontán ötlet is volt. Tekintve hogy eltérő munkánk van, nekem kell hozzád alkalmazkodnom és ezzel nekem nincs bajom. Ha idén nem kapsz több szabadságot, elmegyünk jövőre, ha még mindig szeretnél.
- De én most akarok elmenni – makacskodtam, míg az ajkaimmal csücsörítettem egy kicsit és a homlokom ráncba szaladt. Harry lehajolt és megcsókolt, egymás után több puszit is nyomott a számra és a homlokát az enyémnek döntötte.
- Elviszlek Las Vegasba a születésnapodon, huh? – osztotta meg velem a gondolatait mire a szemeim kitágultak és az ajkaim elnyíltak – Még csak Június eleje van, a szülinapod következő hónapban van, szóval két héttel bőven tudsz előbb szólni, hogy szeretnél kivenni két hét szabadságot. A szülinapodat mindig kiveszed, nem?
- Ezt most komolyan tőlem kérdezted? – nevettem el magam amint a hátamra fordultam, a hajam a párnámra esett és a mellkasom rázkódott a nevetéstől. Jobb oldalra fordítottam a fejem és Harryre néztem – Most mondtad az előbb, hogy mikor beteg vagyok, engem akkor is bent esz a fene. Oh, és, emlékszel arra a napra, mikor totál másnaposan bementem aztán elájultam meg meleg volt meg minden bajom? Mhm, igen, jó kis idők, nem?
- Nézd, te dobtad fel az ötletet. Én csak mondtam, hogy nincs értelme elmenni Vegasba, ha csak egy hetet maradunk. Ennyi erővel elmehetnénk valahova Európában is, biztos, hogy van valami hely, ami olyan, mint Vegas.
- Most lehangoltál ezzel – mondtam meg neki őszintén amint lehervadt a mosolyom az arcomról és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt – Én igazi Vegast akarok, nem valami hasonmást.
- Akkor már pedig lépned kell ez ügyben, vagy soha nem váltod valóra az álmod – mondta – Nagyon komolyan veszed a munkád és a főnökeid hozzá vannak szokva ahhoz, hogy mindig ott, vagy amikor kell nekik valaki, lehet akár a legkisebb dologról is szó.
- Ez így van, de én szeretem csinálni amit, csinálok. Mindig is ez volt az álmom, mást nem is láttam magamnak, mint jövőbeli karrier – válaszoltam hevesen – Most azonban úgy érzem, mintha megállítana egyes dolgokban. Dolgokban, melyeket te szabadon vihetsz véghez, mert te vagy a saját főnököd.
- Nem feltétlenül – rázta meg a fejét és a jobb kezével a hajába túrt – Te is csinálhatod azt, amit akarsz, csak időben kell mindent lerendezni. Mikor hazamegyünk, bemész a cukrászdába és beszélsz Jackel. Elmondod neki, hogy mi a terved, és ha tetszik neki, akkor elfogadja, ha meg nem, akkor meg kell küzdenie vele, mert te akkor is tartod magad ahhoz, amit kitaláltál.
- Nem mehetek ellene, a végén még kirúgna! – jelentettem ki fenn hangon, míg komolyan néztem Harryre. Még mindig a könyökén támaszkodott és úgy nézett le rám.
- Mhm, talán megfenyítene, de semmiképpen nem rúgna ki. Valószínűleg te vagy a legjobb cukrász a kerületben, talán London nagyobb részében, buta lenne kitenni a szűröd.
- Miért vagy ennyire biztos benne?
- Azért vagyok ennyire biztos benne, mert tudom, én is és ők is, hogy ha kitesznek a cukrászdából, te találsz majd magadnak egy sokkal jobb munkát és ők sosem fognak tudni pótolni téged.
- Túl nagyra becsülsz, nem gondolod?
- Dehogy – hallatott egy leheletes nevetést – Láttam, amit csinálsz, a munkád már-már tökéletes és mesterszintű. Személyes véleményem az, hogy ott kellene hagynod a cukrászdát és valami nagyobb és magasabb szintű munkahelyed kellene keresned. De tudom, hogy mennyire szereted azt a helyet, így azzal is tisztában vagyok, hogy ha rajtad múlik és csak a karrieredre koncentrálsz, egész életed végéig ott fogsz dolgozni.
- Nos, ebben igazad van. Nem hiszem, hogy valaha is ott hagyom majd a cukrászdát. Viszont attól még mindig menni akarok Las Vegasba. Gondolj bele milyen jó klubbokba már bárokba juthatnánk be! És a sok szerencsejáték, te jó ég, Harry, mi lenne, a megütnénk a jackpotot? Basszus, többet nem is kellene dolgoznom – nevettem el magam amint belelendültem a beszélésbe és a gondolataim már messze jártak. Pontosabban Las Vegasban.
- Előbb intézzük el a szabadságod, utána álmodozhatsz arról, hogy megüssük a jackpotot – kacagott Harry, ajkait az enyémekre nyomta egy kis ideig aztán lefeküdt és a válláig húzta a takarót. A kezei a derekam köré tekeredtek és az arcát a vállamra fektette majd egy puszit nyomott a kulcscsontomra – Szóval, huszonnégy éves leszel nem sokára.
- Ne is emlékeztess. Még csak most lettem huszonhárom és nem vagyok képes elengedni.
- Aw, ha ez számít is valamit, szerintem nem tűnsz annyinak, amennyi idős vagy – csúsztatta a tenyerét a felsőm alá mely két számmal nagyobb volt. És valószínűleg az övé. Upsz – Gyönyörű vagy és tehetséges. Ennek fejébe az enyém. Szerintem én már megütöttem a jackpotot.
- Harry! – húztam el a nevét amint elrejtettem az arcomat a tenyereimmel és kuncogni kezdtem csendesen – Shh, nem mondhatsz ilyet, mikor nekem itt vagy te. Totálisan te vagy a jackpot, én meg sem közelítem.
- Oh, ugyan már – mondta amint felém kerekedett a takaró alatt, a száját folyamatosan közel tartotta a nyakam bőréhez, és míg a lábai a derekam két oldalán voltak, a kezei felmásztak a felsőmbe. Ajkaival nedves csókokat hagyott maga után, míg az orrával az arcomnak ütközött mikor feljebb ért – Te vagy Gucci én meg Poundland.
- Bazdmeg! – ütöttem meg a mellkasát amint elnevettem magam és a szemeim összehúztam – Én Gucci? Életem, nincs egyetlen egy Gucci termékem sem, már hogyan lennék Gucci? A te szekrényed pedig tele van vele. Úgy hogy ezt mindketten befejezhetjük, rendben?
- Pft, mindegy – forgatta meg a szemeit. Láttam rajta hogy gondolkodott valamin és a mosolya nem sokkal később ki is törött – A szülinapodat Vegasban töltjük, segg részegen.
- Lehet, még meg sem kapom-,
- Már huszonegyedikétől vedd ki a szabadságot, mert az péntek, elmegyünk valami kis hotelbe, ott alszunk, szombaton felkelünk, azt csinálunk, amit akarunk, mert az a szülinapod aztán az nap este utazunk, hogy vasárnapra odaérjünk. Lesz elég időnk aludni a repülőn meg ott ahol megszállunk majd, lehet, kibérelünk valami apartmant vagy valamit, aztán hétfőtől kezdve indul minden két héten keresztül.
- Nagyon kitervelted az egészet, nem igaz? – pillantottam rá vigyorogva, míg a karjaim a nyaka köré csúsztak és összekulcsoltam őket – Szóval, tizennégy napig más sem fog lemenni a torkomon csak alkohol.
- Meg a farkam – suttogta a fülembe és mikor elhúzódott tátott szájjal meg elnyílt szemekkel bámultam rá amint vigyorgott – Egyszer el kell kezdeni – kacsintott rám majd visszadobta magát mellém. Kidugtam egy kicsit a nyelvem amint a plafont bámultam és nem akartam elhinni, amit az előbb mondott.
Harry alapvetően arra kért, hogy elégítsem ki. És wow így jobban belegondolva, nem is lepődtem meg, hiszen ezelőtt csak kézmunkámat mutattam be és azt hittem az elég volt. De úgy tűnik, hogy nem.

Összeszedtem a bátorságom és felültem Harry csípőjére, a szám az övére tapadt, míg a kezeit a derekamra tette. Kezeimmel a nyakát fogtam majd amint az ajkaim egyre lejjebb vándoroltak az övéről a vállain támaszkodtam.
- Cora – ejtette ki a nevemet, mire felnéztem rá. A szemeim nagyok voltak, az övéi is, és szerintem neki is leesett, hogy a szavai nagy hatással voltak rám. Elvégre, elég jó ismert – Nem akartalak-, nézd, nem akarom, hogy azt tedd, amire nem vagy kész.
- Oh – mondtam csendesen. Az arcom felhevült és valószínűleg tökéletesen passzolt a hajam színéhez mely vörösesen festett. Totál kínosan éreztem magam – Azt hittem ezt szeretted volna, mindegy, bocsánat – dadogtam amint leszálltam róla meg az ágyról is.
- Baby, ne menj el – szólt utánam amint felült, legalábbis hallottam amint a matrac megnyikkant egy kicsit – Cora, kérlek, gyere ide.
- Um, csak, vécére megyek – böktem ki gyorsan amint kiléptem a szobámból és becsuktam magam mögött az ajtót. Lefele igyekeztem a lépcsőn aztán a fokok mögötti kis folyóson mentem végig, míg nem elértem az öcsém szobájáig. Bekopogva az ajtaján halottam, amint azt mondta szabad, szóval benyitottam.
- Oh helló – mondta mosolyogva és kihúzta a füléből a fülhallgatót. Leültem az ágyára, míg ő maga mellé tette a macbookját és feljebb nyomta magát – Mi az?
- Istenem, akkora hülyét csináltam magamból – nyomtam a tenyerem az arcom ellen majd megdörzsöltem a szememet, míg egy halk nevetés csúszott ki a számon – Miért vagyok ennyire kínos? Miért nem hagy el Harry? Én már rég megfordultam volna az ajtóban, ha magammal kellene együtt lennem.
- Én is megfordulnék, csak hogy tudd – szólt be, mire megforgattam a szemeim és eldőltem az ágyon – Hol vannak anyuék amúgy? Hallottam amint elköszöntek, de ennyi, bent volt a fülesem szóval nem hallottam.
- Nem tudom, lehet a városba – mondtam. Lejjebb húztam a felsőmet mely felcsúszott a hasamon majd összekulcsoltam az ujjaimat és Miles fele fordítottam a fejem – Szerinted Harry beköltözne velünk?
- Mi van? – nevetett fel – Az előbb még azt mondtad, hogy nem érted miért van veled. Most már azt akarod, hogy beköltözzön hozzánk? – dobált kérdésekkel – Amúgy tuti nem. Az ő élete Londonban van.
- Amerikában úgy érted – javítottam ki – Minden idejét ott tölti, nos, a legtöbbet.
- Akkor Amerikában – vont vállat – Oh, te elköltöznél vele Amerikába? Ha megkérne, persze.
- Nem tudom – válaszoltam és az oldalamra fordultam – Nem lenne szívem ott hagyni a cukrászdát.
- Ugh, sokkal jobb munkák vannak a világon, mint az az egérfészek.
- Te is?! – horkantottam fel – Harry is ezzel jött. Komolyan mondom, összebeszéltek.
- Akkor szerintem neked is ideje lenne átgondolnod a jöv-, – kopogás zavarta meg a szavait amint ugyanazt mondta, mint Harry, majd pár másodperc múlva az emlegetett szamár jelent meg előttünk – Oh, helló, Harry.
A bokszerében volt meg egy pólóban, az ajkai fénylettek tekintve, hogy folyamatosan nyalta. Felsóhajtottam mikor nem mozdult meg és felkeltem az ágyról. Visszanéztem az öcsémre, aki csak vigyorgott majd már ott sem voltunk mikor az ajtó becsapódott mögöttünk.
- Cora, kérlek, nézz rám – mondta amint húztam magam után, egyenesen fel az emeletre. Nem akartam lent beszélni, Miles több mint valószínű, hogy mindenre figyelt volna.
- Harry, nézek rád – mondtam amint becsuktam az ajtót magam mögött majd fel is kenődtem rá mikor a srác oda tolt és az egyik kezét a derekamra tette a másikat a nyakamra simította.
- Ugye tudod, hogy nem akartam semmit erőltetni? Ha nem akarsz orálist adni, nekem nincs vele bajom. Azt akarom, hogy teljesen biztos legyél magadban és ne azért csinálj valamit, mert én mondtam.
- Oké, én ezt tudom – mondtam neki – Viszont összeszedtem magam és mikor megállítottál, totál hülyének éreztem magam. Eleinte nem is gondoltam, hogy végig megyek vele vagy valami, de-, mindegy, nem lényeg.
Kezeivel meg fogta az arcomat és felemelte a fejem így egyenesen a szemeimbe nézett. Nem tudom mennyi idő telt el így, de végül megcsókolt és azt hittem, hogy össze fogok esni. A térdeim remegtek amint édes és puha ajkai finoman mozogtak az enyémek ellen és minden érzelmét bele nyomta abba az egy gesztusba.
- Szeretlek – mondta komolyan a szemeimbe nézve. Pislogtam egyet, kettőt és megnyaltam az ajkaim amint piros pozsgás arccal elmosolyodtam egy kicsit.
- Szeretlek. 

2017. június 30., péntek

47. Ne menekülj

Helloo,
omg ne haragudjatok a kései rész miatt!! Reméljük a tartalom egy picit kárpótól benneteket. :3 Jó olvasást! Xx♥


x CORA ASHFORD x

Órák óta feküdhettünk a homokban a sötét, csillagos ég alatt. Éjfél is biztosan elmúlhatott már, mi pedig még mindig ott pihentünk egymás mellett, szorosan összebújva, mint ahogyan órákkal ezelőtt, mikor a naplementét csodáltuk. A napot már sehol sem lehetett látni, ami azt illeti, talán már fel is kelt a világ másik oldalán.

Felettünk az ég teljesen sötét volt, már-már fekete. A csillagok fényesen világítottak le ránk, de nem elég fényesen, hogy bármilyen fényt adjon nekünk. Körülöttünk is csak sötétség volt, ami azt illeti, ha felkeltem volna, nem láttam volna el az orrom hegyéig sem.

De úgy ismerem már ezt a partszakaszt, mint a tenyeremet, ide születtem és itt is nőttem fel. A tájékozódás sötétben egyáltalán nem jelentett már gondot, ahogyan visszariasztani sem tudott. Tudtam, hogy csak kettesben vagyunk és semmilyen veszély nem leselkedhet ránk, még akkor sem, ha vízbe megyünk.

Felemelkedtem, aztán a bal oldalamra fordultam, majd lekönyököltem a pokrócra és a kezemben megtámasztottam a fejemet. Így néztem le a mellettem fekvő srácra, akinek a körvonalai már tökéletesen kirajzolódtak előttem és minden egyes tökéletes négyzetcentiméterét az arcának, láttam.
Harry a csillagokat nézte, úgy ahogyan pár másodperce még én is tettem, aztán persze megérezte, hogy figyelem, így rám vezette zöld tekintetét. Nem szóltam semmit, neki mégis egy aprócska mosoly kunkorodott a szájára, én pedig nem tehettem róla, utánoznom kellett őt.

Lehajoltam hozzá és egy lágy csókot nyomtam vékony szájára, ajkaink hangosan cuppantak ezzel az egyedüli hangot hallatva a környezetünkben a tenger morajlása mellett természetesen. Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt, miközben a fejem még mindig nagyon közel volt Harryéhez, ami azt illeti, ha akarta volna, könnyen összekapcsolhatta volna újra az ajkainkat.

És hát ez is történt pár másodperc múlva, én pedig boldogan fogadtam csókját, noha nem teljes egészében tudtam rákoncentrálni. A fejemben a gondolataim hangosabbak voltak, mint valaha, egymás kergették és ezzel azt érték el, hogy nekem sem legyen semmi nyugtom tőlük.

Boldog voltam, de mindezek előtt elképesztően hálás, amiért Harryt magam mellett tudhattam. Sosem hittem volna, hogy a kapcsolatunk majd túléli ezt az egész zűrzavart, ami körülöttem folyt mostanában, és ha teljesen őszinte akarok lenni, ha rajtam múlott volna, most biztosan nem fekszünk így itt egymás mellett. És most talán önzőnek, gyávának és egy hülyének tűnhetek, megvoltak a nyomós okaim, amiért nem kerestem Harryt.

Sohasem akartam őt a problémáimmal traktálni, hiszen azon a véleményen vagyok, hogy mindenkinek megvan a saját keresztje, amit cipelnie kell élete során. Azzal is tisztában vagyok, hogy van neki is elég gondja, teendője és kötelessége, és semmi szüksége rá, hogy még rólam is gondoskodnia kelljen.

A makacs énem legalábbis így vélekedik még mindig az egész helyzetről.

A lényem másik része, aki viszont túlságosan szerelmes Harry Stylesbe, hogy elengedje őt, egyáltalán nem ért egyet a makacs énemmel.

A külön eltöltött két hónap, melyet én itthon, Melbourneben töltöttem, ő pedig vagy Londonban, vagy Los Angelesben, vagy egészen máshol, a lényeg, hogy jó messze tőlem, rájöttem, hogy jobban szeretem őt, mint bármikor hittem volna. Simán eltudom képzelni, hogy ha a makacs énem nem zavar közbe, és a sors is a kezünkre játszik, megöregszünk egymás mellett és ötven-hatvan év után is ugyanúgy fogom szeretni őt, mint most. Igen, láthatjátok, elképesztően mély érzések kötnek hozzá, és már nem tudok ellene mit tenni. Fülig beleszerettem a mellettem fekvő srácba, aki hajlandó volt a kapcsolatunkért, értünk, értem harcolni, és ez a szerelem egyáltalán nem olyan, mint amelyik egyik napról a másikra elmúlik.

Mert rákellett jönnöm, hogy ebben a kapcsolatban nem egyedül vagyok és nem csak én vagyok a főszereplő. Harryvel az oldalamon állok, szeretem őt és ő is engem, éppen ezért mindegy mi történik, össze kell tartanunk. Mert szeretjük egymást. Mert tűzbe mennénk a másikért. Mert mindenáron megvédjük egymást. Mert egyek vagyunk.

És akármennyire is fáj a magabiztos, makacs és független énemnek ezt belátnia, attól még ez így van. Ez egy tény, amire Harrynek hála sikerült rájönnöm. És amit mostantól minden erőmmel próbálok elfogadni.
- Minden rendben? – suttogta a számba, észre sem vettem, hogy a homlokomat az övének döntöttem, így éreztem, amint ráncok keletkeztek ott.
- Igen, persze – suttogtam vissza, aztán a számat újra az övéje ellen nyomtam. Belesóhajtott a csókba, mire erősebben nyomtam a számat az övére. Kezei a derekamra csúsztak és közelebb húzott magához, míg az én kezeim a vállaira csúsztak, majd a nyakára, onnan pedig a hajába.
Már csak az mérhetetlen boldogsággal töltött el, hogy megérinthettem őt, simogathattam csupasz bőrét és, hogy érezhettem magam alatt a testét. Az ujjaim szinte viszkettek utána, hogy megérintsem őt.

Hirtelen vált el tőlem, mire meglepődve húztam el a fejemet és pislogtam le rá a sötétségben. Elmosolyodott, ahogy meglátta meglepett arckifejezésemet, szemeibe izgatott csillogás kúszott, mosolygödröcskéi pedig egyre csak mélyültek, ahogy a mosolya is szélesedett.
- Mi az? – biccentettem oldalra a fejem és kíváncsian vártam válaszára.
- Belemegyünk a tengerbe? – kérdezte izgatottan, mire elmosolyodtam és rögtön rábólintottam ötletére.
- Persze, menjünk – emelkedtem fel róla, mire ő is felült.
- Várj, nincs rajtam fürdőgatya – mondta, miközben én már lehúztam magamról a pólómat, ami alatt melltartót sem viseltem – Oké akkor – válaszolta végül, mikor a tekintetünk újra összetalálkozott. Elvigyorodtam pajkos mosolyát látva, aztán letoltam a farmer shortomat, vele együtt pedig a bugyimat is.

Harry lekapta a galléros pólóját, aztán megemelkedett, míg én kiléptem a nadrágomból és a bugyimból, majd leléptem a pokrócról a meleg homokba. A homokszemcsék szétfolytak a lábujjaim között, ezzel egy kellemes bizsergetős érzést nyújtva. Tettem egy pár lépést, aztán megálltam és visszafordultam Harry felé, aki még mindig egy vigyorral az arcán figyelt engem, közben pedig a cipőjét ügyködte le. Amint megvolt vele, eldobta, aztán letolta a térdig érő gatyáját, én pedig éreztem, ahogy a fejembe tódul a vér, amiért végig néztem, hogyan vetkőzik.

A tekintetemet mégsem vettem le róla, egyrészt mert túl sötét volt ahhoz, hogy bármit is közelebbről láthassak, másrészt pedig nem igazán akartam elszakítani tőle a tekintetemet. Az az igazság, hogy nem is nagyon tudtam.

Elindult felém, mire mosolyogva kinyújtottam a kezemet, amit elkapott, amint elég közel ért hozzám. Meg sem vártam, hogy összefűzze az ujjainkat, rászorítottam a kezére és húzni kezdtem őt a víz felé, míg végül meg nem szaporáztam lépteimet és szinte már futva közelítettük meg a tengert.

Ahogy a lábaim besüppedtek a vizes homokba, és a tenger is felnyalta a lábfejemet a bokámig, elengedtem Harry kezét, aztán tovább futottam előle. Kuncogva hátrafordultam, hogy láthassam a reakcióját, még mindig ott állt ahol hagytam egy döbbent kifejezéssel az arcán.

Felnevettem és tovább futottam előle a vízben, majd hallottam a víz csobogását mögöttem, így biztos voltam benne, hogy Harry követett. Felgyorsítottam lépteimet, miközben a szívem eszeveszettül vert a mellkasomban, számat pedig kislányos kuncogások hagyták el. Úgy éreztem magam, mint gyerekként, mikor apa kergetett a kerten keresztül és próbáltam előle elmenekülni, és ugyanúgy váratlanul ért, mikor Harry a kezeit a derekam köré fonva felkapott a vízből, mint mikor apa tette ugyanezt velem jó pár évvel ezelőtt.

Egy sikkantás hagyta el a számat, miközben a testemet folyamatosan rázta a nevetés, füleimben visszhangzott Harry nevetése is, így meg sem próbáltam titkolni, hogy jól érzem magam. Kezeivel a térdhajlatomhoz nyúlt, aztán menyasszonyi pózban kapott az ölébe, mire én a kezeimmel megtámaszkodtam a vállán, végül a nyaka köré fontam azokat.

Lecsuktam a szemeimet, ő pedig lebukott velem a víz alá annyira, hogy a vállaink is eltűntek a hűs hullámok alatt. Felnyitottam a szemeimet, lábaimat összekulcsoltam a bokámon és Harry felé fordítottam a fejemet. Jobb kezemet elhúztam a nyakától, aztán megmártottam a vízben, majd az arca felé közelítettem. Lehunyta a szemeit és hagyta, hogy bevizezzem az arcát.

Először a jobb pofijára fektettem a kezemet, aztán a másik oldalra, majd felcsúsztattam a halántékánál a homlokára. Újra bevizeztem az ujjaimat, majd azokkal végighaladtam az állkapcsán, az állán, majd az orra alatt, ahol a bajuszkája nőtt. Tenyeremet végül megint az arcára csúsztattam, aztán közelebb hajoltam hozzá és megcsókoltam.

Minden egyes alkalommal odáig voltam, mikor bekebelezte az egész számat és szinte beszippantotta az ajkaimat az övéi közé. Képes lettem volna az ölébe olvadni, annak ellenére is, hogy a tenger kellemes hűs volt, már-már hideg.
- Nem fog meglátni minket senki? – mormogta a számba, mire elhúzódtam tőle és oldalra biccentve a fejemet néztem az arcára.
- Ha nem vetted volna észre, vak sötét van – suttogtam vissza, mire elmosolyodott és megrázta a fejét, mielőtt az ajkainkat újra összekapcsolta volna egy édes kis csók formájában.
- És mi van, ha apukád kinéz az ablakán és azt látja, hogy itt hempergünk meztelenül a tengerben? – tette fel újabb kérdését, mire halkan elnevettem magam és a vállára hajtottam a fejemet, miközben a házunkat mustráltam, ahol már egy lámpa sem égett odabent, ellentétben a többi házzal.
- Miért, hempergünk? – kérdeztem végül vissza egy szemtelen hangtónusban, miközben az ujjaimmal Harry mellkasán zongoráztam.
- Hát most nem, csak mondom, tudod, ha úgy alakulna… - válaszolta, mire újra elkuncogtam magam, végül közelebb csúsztattam a fejem a nyakához, és egy csókot nyomtam oda. 
- Azt hittem, úszni akarsz – mormogtam a bőrébe, miközben folyamatosan kis nedves puszikat szórtam el ott.
- Sosem mondtam, hogy úszni akarok – válaszolta valamivel mélyebb hangon, mire elvigyorodtam, de nem hagytam abba a nyaka csókolgatását.
- Hát én meg igen – fektettem a tenyeremet a mellkasára, majd felemelkedtem a válláról és mielőtt reagálhatott volna, lefordultam a kezeiből a vízbe. Szemeimet kinyitottam a víz alatt, noha sok mindent nem segített, hiszen vak sötét volt és semmit sem láttam. Talpamat megtámasztottam Harry combján, és mielőtt még elkaphatta volna a bokámat, gyorsan elrugaszkodtam tőle és elúsztam előle.
Egy kis idő után jöttem csak fel a víz alól, kezeimmel hajamat hátrasimítottam, míg a lábaimmal a vizet tapostam, hogy fent tartsam magam. Ahogy megfordultam, arra számítottam, hogy Harry még mindig ugyanott áll, esetleg elindult felém, arra viszont egyáltalán nem, hogy közvetlen mögöttem áll. Kezeit körém tekerte így ezzel engem megint elkapva, mire egy tiltakozó „héj” csúszott ki a számon, de persze a lehető legkevésbé sem bántam azt, hogy elkapott.
- Azt hittem, hogy a menekülést egymás elől már letudtuk – mormogta, mire elkaptam a tarkóját és a fejét közelebb húztam magamhoz, majd hevesen a szája után kapva megcsókoltam őt.
- Már nem menekülök előled Harry – suttogtam a szájába. A lehető legszorosabban öleltem magamhoz, miközben kitartóan csókoltam isteni ajkait, melyek most sós ízűek voltak a tengernek köszönhetően – Szeress Harry. Szeretkezz velem – motyogtam a szájába, közben pedig egy percre sem váltam el tőle, hanem csak tovább csókoltam őt akaratosan.

Egy halk nyögés hagyta el a száját és még erősebben szorított magához, miközben a derekamat lenyomta az övéhez. Rögtön éreztem megkeményedett erekcióját nekem nyomódni, ami megadta az utolsó löketet.

A testemben tűzijátékként robbant a vágy, Harry hímtagja nekem feszült és hirtelenjében úgy éreztem, nem bírom tovább. Éreznem kellett őt, magamon, magamban, száját az enyémen, kezeit a testemen. Megmagyarázhatatlan hiányérzet tört rám, és úgy éreztem, hogy ha nem teszek ellene semmit, menten felrobbanok.

Harry egy szó nélkül fordult meg velem a vízben és indult vissza kifelé, közben pedig egy percre se szakadt el tőlem. Éreztem, ahogy megvetette a lábát a homokban, ahogy egyre kintebb értünk, és mikor úgy saccoltam, hogy teljesen kint vagyunk a vízből lihegve elszakadtam tőle.
- Várj, ne arra menj – suttogtam a fülébe, aztán körülnéztem és amint megvolt, amit kerestem, visszanéztem az arcára – Jobbra menj, vagyis neked jobbra – mondtam, mire elindult velem a kezében, én pedig úgy tapadtam hozzá, amennyire csak tudtam. Egy kicsit engem is elfogott az aggodalom, hogy mi van, ha meglát minket valaki, végül mikor Harry felfedezte a szikla mögött a két nyugágyat, aminek az egyikére lerakott és velem együtt ő is lebukott, már nem aggódtam. Tudtam, hogy tökéletes takarásban vagyunk kíváncsi szemek elől, így hevesen szántottam vizes kezemmel a hajába és húztam le magamhoz egy újabb csókra.

A számba morgott, amint a csípője nekem feszült, erekciója pontosan odasimult, ahova kellett neki, és emiatt a szemhéjaim mögött is csillagokat láttam, nem csak akkor, mikor felnyitottam a szemeimet. Kezeimet a vállaira csúsztattam, aztán tovább, végig az oldalán, eközben ő ugyanezt tette velem. Kezeivel feltérképezte a testemet, óvatosan rámarkolt a mellemre és két ujja közé csippentette a mellbimbómat, ami miatt a vágy súlyosan nyilallott az alsó felembe. Egy apró kis nyögés csúszott ki a számon, mikor az alsó ajkamba harapott, aztán elhúzta a számat, végül teljesen rácuppant és újra megcsókolt, mocskosabbul, mint valaha. Kezei eközben már réges-régen lent jártak az alsó tájékomnál, körmeimet a bőrébe vájtam, mikor két ujját is lüktető nőiességem ellen nyomta.

Mindkettőnkből egy nyögés tört fel, de nem érdekelt, hogy milyen hangosan, vagy, hogy egyáltalán hallhatta –e bárki is. Harry lassan masszírozni kezdett a mutató- és középsőujjával, ezzel belőlem nyöszörgéseket kicsalva. Végigsimított a csiklómon, aztán az ujjait újra lentebb csúsztatta és mielőtt még azt hittem volna, hogy feltolja azokat, már vissza is indultak a vénuszdombomon. Egy csalódott nyögés szakadt ki belőlem, mire Harry elmosolyodott és egy csókot nyomott a szám sarkába.

Ahogy megemeltem a kezemet a céllal, hogy én is egy kis örömöt nyújtok neki, kihúzta a kezét kettőnk közül és az erekciójával előrébb nyomult, ezzel fájdalmas súrlódást kicsalva belőlünk. Olyan volt, mintha elektromos sokk ért volna, miközben ő újra meg újra megismételte a mozdulatot. A nyelvem hegyén volt, hogy felkiáltsak, vagy, hogy rászóljak, hogy ne szórakozzon velem, de ekkor ledermedt és elhátrált tőlem, mire kérdőn néztem fel rá.
- Cora – lihegte – nincs óvszerem – nyögte ki, mire elmosolyodtam, jobb karomat átvetettem a válla felett és visszahúztam magamra.
- Nem baj. Kaptam három hónapos injekciót – suttogtam a szájába.
- Minek kellett az? – szaladt ráncba a homloka.
- Azóta kapom, hogy összejöttünk.
- Oh – mondta, én pedig megint megcsókoltam – Akkor jó – lehelte a számra, én pedig mosolyogva élveztem az apró kis csókokat, amiket a számon és a körül szórt el. Szemeim rögtön lecsúsztak kettőnk közé, mikor jobb kezét elvette mellőlem és lenyúlt. Figyeltem, ahogy az ujjait vastag erekciója köré fonja, egyedül a látványtól görcsbe rándult a gyomrom. A szemeim valószínűleg hátrafordultak az élvezettől, mikor puha bőrével hozzám ért, és a makkjával kezdett izgatni a bejáratomnál. Egy feszült nyögés tört fel belőlem, míg ő egy sziszegést préselt ki a fogai között. Láttam, amint megfeszítette az állkapcsát, aztán újra lenéztem kettőnk közé és megint nyögnöm kellett. Bal kezemmel a hajába markoltam, míg a másikkal szorosan átöleltem a hátát és a körmeimet a bőrébe engedtem.

Megakartam csókolni őt, a szám kétségbeesetten kereste az övét, de sehol sem találta, mégpedig azért, mert Harry is élvezetet talált benne, ha figyelheti, miként csusszan belém.
- Jóságos ég – motyogta, ahogy finoman belém nyomult, aztán felemelte a fejét és a száját az enyémre tapasztotta, ezzel a hangos nyögésemet elnyomva. A szívem hevesen dübörgött a mellkasomban, hallottam, ahogy a füleimben pumpált a vér, és emiatt a tenger nyugtató moraja sem jutott el hozzám.
Harry megragadta a térdeimet és még jobban széjjel húzta őket, végül felnyomta a lábaimat a levegőbe, így még tovább belém tudott hatolni. Levegő után kapkodtam, miközben élveztem az érzést, ahogy kitöltött.
- Mélyen magamban akarlak tudni – motyogtam a fülembe, mire felnyögött, jobb kezét felcsúsztatta a hasamon, aztán rámarkolt a jobb mellemre és még előrébb nyomult bennem.

Pontosan azt nyújtotta nekem, amire kértem. Mélyen, nagyon mélyen volt bennem, a testünk szinte egybeolvadt és már teljesen egyek voltunk. A fejem hátraesett a párnára, szemeimet összeszorítottam, míg kezeimmel barna fürtjeit szorítottam.

A levegő nehéz volt körülöttünk, már-már fullasztó. Hirtelen sokkal hangosabban és jobban érzékeltem mindent. Mintha feltekerték volna a hangerőt, és a tenger még hangosabban hánykolódott, csak hogy mi bújtatva maradhassunk a világ elől.
- Cora… nézz rám – kért Harry, mire hunyorogva felnyitottam a szemeimet. Tekintetem annak a férfinek az arcába ütközött, akit jobban szerettem, mint valaha bárkit. Ajkai elnyíltak egymásétól, kapkodta a levegőt és a gyönyörtől sötétre változott szemekkel pillantott rám – Soha az életben nem akartam semmit annyira, mint téged – vallotta be, miközben a tekintetemet nem tudtam elszakítani az övétől, és miközben a csípője szorgalmasan mozgott, ezzel mindkettőnknek gyönyört okozva.
- A tiéd vagyok – suttogtam vissza.
- Örökké – préselte ki magából, aztán egy erős csókot nyomott a számra, majd bal kezével lenyúlt, elkapta a bal lábamat és még fentebb nyomta, így egy újabb szögből tudott belém csapódni.
- Harry! – kérleltem összeszorított szemekkel, a gyönyör úgy kínzott, mint még soha és kétségbeesetten vágytam már a közös kielégülésre. Vele.
- Élvezz el baby. Nekem. Add ide mindened nekem – mormogta a számba, én pedig felkaptam a szemeimet és a végtelen éjszakába bámulva, tátott szájjal hagytam, hogy az orgazmus eluralja a testemet.
Hosszú nyögések csúsztak ki a számon, miközben éreztem, hogy Harry rángatózik bennem és szintén elélvez, ugyanolyan hevesen, mint én. A levegőt kapkodtam, úgy tűnt, hogy ennek a pillanatnak soha vége nem lesz.
Rekedtesen nyögve rogyott rám, fejét a nyakamba temette, míg én teljesen elengedtem magam és szinte szétfolytam alatta a fehér anyaggal bevont matracon. Kezeim két oldalra csúsztak és lelógtak az ágyról, míg Harryé mellettünk feküdtek. Szájával apró csókokat nyomott a nyakamra, testével teljesen rám nehezedett, de egy pillanatra sem bántam. Hülye lettem volna.
- Hogy én mennyire szeretlek – mondta, ahogy felemelte a fejét a nyakamból és rám nézett. Egy lusta mosoly terült el az arcomon, miközben laposakat pislogtam és egy ásítást fogtam vissza.
- Én is nagyon szeretlek – suttogtam vissza, aztán felemeltem a kezét, és a hajába szántva, lehúztam magamhoz egy édes csókra.

2017. június 23., péntek

46. Nincs mentségem

Hii, 
ughh um nem tudom, mit írhatnék amivel nem árulom el a rész tartalmát. Bízunk benne, hogy tetszeni fognak nektek a történések, Cora új hajszíne, ami ugyebár nem rajtunk múlik, de azért mégis, meg úgy egyszóval az egész rész.:D Ne feledjétek, nincs sok már hátra így várjuk kommentben tippjeiteket, hogy szerintetek hogyan végződik a sztori. Jó olvasást! Xx♥
P.S.: May you rest in peace Robin.♥


x CORA ASHFORD x


Újjá születtem. Legalábbis így éreztem.

Az Ausztráliban öltött idő segített előhozni belőlem egy olyan oldalamat, melyet eddig nem találtam, talán azért mert nem tudtam, hogy létezett, talán azért, mert sosem kerestem. De ott volt és amint hagytam, hogy a friss melbourne-i levegő újonnan festett vöröses-barna hajamba kapjon amint egy selyemruhában pózoltam a kamera előtt, tudtam, hogy végre megtaláltam azt, aki vagyok.

Vagy, aki lenni szeretnék.

Az elmúlt két hónapot otthon töltöttem, senki tudtára nem adva, hogy miért léptem le, hova léptem le vagy, hogy meddig maradok. Nem is akartam, hogy tudják a körülöttem lévők, hogy mi lesz, velem vagy mit csinálok. Minden egyszerre történt az életemben. A szerelem, az új barátok, a siker mind egyszerre hullott a nyakamba és nem tudtam, hogy miként szálljak le a földre.

A legmagasabb lovon ültem és kellett valami, ami lehúz oda, ahova tartozom. Mondjuk egy mágnes.

A családom volt az a mágnes. Vagy ha nem is a családom, csak a szimpla tudata annak, hogy a szülőhazámban vagyok, elég volt arra, hogy elfelejtsek mindent, amim Londonban van vagy volt, mert lehet, hogy a kis eltűnésem után, néhány ember messzi utakról fog elkerülni.

Mint például Harry. A srác, akiben megtaláltam a szerelmet, a sikert, az egyik legjobb barátot. Minden szó nélkül ott hagytam, mert túlságosan nagy volt a kavalkád a fejemben és képtelen lettem volna elmagyarázni neki, hogy mi történik velem, mit kell tennem és egyebek. Plusz, itt létem óta, többször is belegondoltam abba, hogy miként folyt volna le a beszélgetésünk és biztosra tudom mondani, hogy a kapcsolatunk jövője egy nagy téma lett volna. Kérdések gyülekeztek volna fel mindkettőnkben, az egyik legnagyobb és talán legfontosabb – mi lesz velünk, míg távol vagy?

Kapcsolatunk alatt persze többször is szembe néztünk a távolsággal elvégre Harry munkája megköveteli ezt és az együtt létünk alatt fel kell áldoznunk hosszabb távlatokat, melyet külön, kell töltenünk. Szóval most így belegondolva, minden rendben lett volna velünk, de ettől függetlenül még mindig nem bánom, hogy nem mondtam el neki, mit csinálok.

Na, most tudom, hogy néhányatok úgy gondolhatja, hogy gyerekesen viselkedtem, szerintem meg volt a saját okom, amiért csak úgy összekaptam a cuccaim és leléptem. Oh, hogy még nem említettem? Nem is tudom, hogy miként mehetett ki a fejemből az egész, talán csak úgy észleltem, hogy már mindenki tisztában van a dolgokkal. Ha viszont nem ez a helyzet, akkor: az öcsém kórházba került, súlyos sérülésekkel és több heteken keresztül kómában volt. Amint meghallottam ezeket a híreket két hónappal ezelőtt, nem érdekelt, hogy mennyibe került a repülőjegy, az első, amit megtaláltam, megvettem és már úton is voltam hazafele.

Így történt, hogy nem szóltam senkinek.

Még a főnökeimnek sem sikerült azonnal szólnom, csak akkor tudtam őket értesíteni, mikor már a világ másik felén voltam. Persze nekik ezúttal nem volt semmi problémájuk a szabadságomat illetően, sőt, Louise azt is mondta, hogy vegyek ki annyi időt, amennyire szükségem van. Nagyon mélyen persze tudom, hogy nem csinálhatom mindig ezt, hiszen az elmúlt két év alatt több szabadságot vettem ki, mint amikor egyetemen voltam, szóval nem leszek meglepve, ha egy nap szembe fordulnak majd velem és világgá intenek.

Szóval, amint ott pózoltam a rózsaszín fal mellett egy gyönyörű selyemruhában melynek volt egy enyhe halványlila árnyalata, új hajszínnel és frissebb gondolkodásmóddal, tudtam, hogy bár az elmúlt nyolc hét hektikus volt, túléltem és minden rendben van.

Miles felkelt a kómából és szerencsére nem szenvedett semmilyen károsodást, mely esetleg érinthetné őt a jövőben. A bal karja ugyan eltörött, inkább láttam őt egy gipsszel a karján, mint sem egy tolókocsiban az élete hátralévő részében.

- Cora, itt vagy még? – kérdezte Maddie amint letette elvette a kamerát az arca elől és felém sétált. Felsóhajtottam amint a kezeimet a csípőmre tettem és csücsörített ajkakkal harapdáltam a szám belsejét.
- Szerinted hülye voltam ott hagyni Harryt? Minden szó nélkül? – pillantottam rá elveszetten amint a kérdés őszintén hagyta el a számat. Mióta megérkeztem haza, nem igazán beszéltem senkivel a srácról vagy a kapcsolatomról, Maddie meg az egyik legjobb barátnőm már évek óta és az elmúlt két hónap alatt úgy éreztem, hogy megint egy hullámhosszra keveredtünk, ami hihetetlenül boldoggá tett.
- Oh, édes – egy sóhaj hagyta el az ajkait amint halványan elmosolyodott, a szemeivel, a szájával, mindennel. Egy vöröses-barna tincset tűrt a fülem mögé, aztán folytatta – Mindent okkal teszünk. Nem rágódhatsz ezen örök életeden át.
- Tudom, de minden szó nélkül ott hagytam – fakadt ki belőlem amint ide-oda kezdtem sétálgatni és a jobb kezemmel a hajamba túrtam – Mi van, ha totál kiakadt rám és nem is bír majd rám nézni? Egy jó ideig azt tudattam magammal, hogy nem viselkedtem gyerekesen, de mi van, ha ő így gondolja?
- Értem, hogy honnan jössz, ami a gyerekes viselkedést illeti, de szerintem jogosan tetted amit. És bár ezzel egyet értek, itt jön az a rész, amit én másként tettem volna. Amint ideértél, fel kellett volna hívnod. Elvégre, volt időd közölni a főnökeiddel, hogy hova mentél, miért nem töltöttél egy kicsit több időt a telefonodon, hogy értesítsd a barátod?
- Épp ez az! Nem tudom! – vettem egy mély levegőt amint mindkét kezemmel végig szántottam a hajamban és tovább mondtam a magamét – Nem tudom, hogy miért nem hívtam. Talán csak nem akartam, hogy aggódjon. Túl sok minden van a tálcáján, a jelenlegi szóló szerződése meg az új filmje, minden egy nagy kupacban hever a vállán. Azt meg sem említve, hogy a rengeteg utálat, amit a napi szinten kap, mert velem van, hátborzongató. Azt mondja, nem olvassa, és nem érdekli, de én tudom, hogy ez nem így van. Talán csak nem akartam, hogy az én problémáim átvegyék az uralmat az övé fölött és az enyémekkel foglalkozzon, mikor meg van neki a saját dolga.
- Emiatt egyszer már nem vesztetek össze? Mert nem nyílt meg neked? – kérdezte kíváncsian. Igen, Maddie tudott róla, mert beavattam, az első hetekben sokat sírtam plusz üzenetben mindig beszélgettünk, így mindennel tisztában volt. Kérdéseire egy bólintással válaszoltam – Nos, azt kell, mondjam, eléggé álszenten viselkedtél akkor. Tudod, hogy sosem akarlak megbántani azzal, amit mondok, de nem is fogok hazudni neked és azt mondani, hogy helyesen cselekedtél, ha elkövettél valami olyasmit, amit megelőzhettél volna.
- Tudom és nagyra becsülöm, hogy őszinte vagy. Tényleg.
- De igen-igen, nem segít – rázta meg a fejét – Nézd, ha Harry szeret és te is szereted őt, akkor biztos vagyok abban, hogy sikerül átbeszélnetek, majd ami történt.
- Kétlem, hogy veszekedés nélkül menni fog és nem is hiszem, hogy akar velem beszélni majd.
- Cora…
- Pft, nem hiszem, hanem tudom, hogy nem akar majd velem beszélni. Mocskos módon ott hagytam, nem is lepne meg, ha amint visszamegyek, Londonba véget akarna vetni a kapcsolatunknak.
- Komolyan azt gondolod, hogy mindenről lemondanék azért, mert a kommunikáció nem a legjobb közöttünk? – kérdezte egy harmadik hang. A hang, mely egyetlen egy személyhez tartozott, mely mögülem jött és melyre a legkevésbé számítottam.


A szám eltátottam amint kikerekedett szemekkel az előttem álló barátnőmre néztem majd lassan, halálosan lassan megfordultam és szembe találtam magam vele. Harryvel. Fekete farmert viselt, aminek a térdei szakadtak voltak, szürke felsőt viselte egy fekete inggel meg napszemüveggel és egy kalappal a fején. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellett volna csinálnom, a szám szárazabb volt, mint a sivatag, de Harry látványa elérte, hogy összefolyjon a nyálam és jobbá tegye a helyzetem. Az illata azonnal megcsapott pedig volt vagy tízlépésnyi távolság köztünk.

Visszapillantottam Maddiere, aki csak úgy meg volt lepődve, mint én, aztán megláttam Huntert a barátnőm mögött és tudtam. Minden összeállt, jobban, mint egy puzzle. De ettől függetlenül még mindig nem tudtam, hogy miként éreztem Harry jelenléte láttán. 
- Mit-, mit keresel itt? – kérdeztem amint visszafordultam Harry fele, a szemeim megteltek könnyekkel amint az érzéseim túlterheltek. Alig akartam felfogni, hogy ott állt előttem, de én nem hívtam, hanem a bátyám volt az. Hunternek mindig mindenbe belenyúlt a keze. Nem is értem miért nem számítottam arra, hogy csinálni fog valami.
- Nos, tekintve, hogy az öcsédnek balesete volt, gondoltam illendő lenne őt meglátogatni. Bár ha jobban belegondolok az egészbe, két hónapja történt minden és mikor az előbb kijöttem tőle, elég jó formában volt. De azt hiszem ezzel te tisztában vagy, hiszen itt voltál. Két hónapon keresztül.
- Nézd, én-,
- Te? – kérdezte felvont szemöldökkel, érzelemmentes arccal és egybe font karokkal. Mikor magam mögé pillantottam, nem láttam már ott a bátyámat meg a barátnőmet így mikor szipogva visszafordultam, tudtam, hogy csak ketten maradtunk.
- Nem láttam értelmét annak, hogy elmondjam hova megyek. Nem volt időm. A gondolataim túl zavarosak voltak és nem akartam rád borítani a problémáim. Nincs más mentségem. Az öcsém kórházban volt, persze, hogy rohantam minden nélkül. Bevallom, meggondolatlan és felelőtlen volt amint egyik dolog után döntöttem el, hogy már pedig eljövök, de ez volt a legjobb, amivel feljöhettem volna. Nem akartam és nem is volt eszemben az, hogy értesítelek, mert idővesztegetésnek véltem.
- Nagyra becsülöm, hogy őszinte vagy velem, de akkor is tudnod kell, hogy borzasztóan mérges vagyok, bár mindinkább csalódott. Mindenki közül azt hittem, hogy te őszinte leszel majd velem és tudod, hogy számíthatsz rám mindig – mondta egyenesen rám nézve, a szemeimből már potyogtak a könnyek amint az érzelmeim uralni kezdték a testemet. Rosszul éreztem magam, a keserű íz a számban valószínűleg a bűntudat miatt volt ott és egyszerűen csak hiányzott a srác, aki előttem állt és alapvetően ki sem állhatott. Legalábbis amint nem lépett egy lépésnyit sem közelebb hozzám és csak nézett azokkal a szemekkel, az agyam csak ezzel az információval tudott feljönni.


A számat harapdáltam amint a kézfejemmel törölgettem az arcomat és szipogtam amint a könnyek folyamatosan hagyták el a szemeimet. Bólintottam egyet amint elfogadtam a tényt, hogy Harry minden bizonnyal utál és nem is akar többet látni, valószínű, hogy azért jött ide is, hogy szakítson velem és ne kelljen többet velem meg az irányítgató seggemmel foglalkoznia. Így szedtem össze a bátorságot, néztem rá még egyszer utoljára aztán megfordultam, hogy elmegyek. Ez volt a tervem, mind addig, míg a kezem után nem kapott, az ujjai az enyémek közé csúsztak, a jobb tenyere az arcomra csúszott és közelebb húzott magához. Kitört belőlem a zokogás amint újra a szemeibe néztem és ő csak a mellkasára vont azzal a kezével mely az arcomon pihent aztán másodpercekkel később mindkét karját körém zárta, míg én csak neki dőltem a mellkasának és itattam az egereket.

Abban a pillanatban minden érzelem végig mosta a testemet. Szomorú voltam, hiányérzetem volt, boldog voltam, féltem, bűntudatom volt és sikítani akartam. De amint Harry ott tartott a karjaiban, olyan volt, mintha minden elmúlt volna. Mármint, mikor megjelent, azt hittem, hogy az agyam szét fog robbanni aztán amint az ölelésébe vont, ez mind eltűnt és hirtelen jobban éreztem magam.
- Szeretlek. Sajnálom. Egy idióta vah-vagyok. Szeretlek – sírtam tovább amint erőtlenül a dereka köré tettem a karjaim és belenyomtam a fejem a mellkasába. Harry egyik keze a hátamon, a másik a fejem hátulján pihent amint puszikat nyomott a hajamra.
Olyan szorosan tartott a karjaiban, hogy úgy éreztem, a szétesett darabjaim újra összeforrtak. Mert, hogy nem csak amiatt voltam magam alatt, ami történt köztem meg Harry között, hanem a sokk, mely uralom alá vette a testem amint meghallottam mi történt az öcsémmel, még nem hagyott el.
Harry sóhajtott egyet, mielőtt a szavak elhagyták volna a száját.
- Szeretlek, de esküszöm, ha még egyszer így lelépsz… – a szavai elhaltak, a karjai továbbá is szorosan tartottak és bár tudtam, hogy lesz miről beszélnünk, örültem, hogy ott volt. Még annak ellenére is, hogy nem akartam, hogy ott legyen aznap, mikor leléptem Londonból.
- Nem fogok – hüppögtem a mellkasába, miközben próbáltam levegőt venni eldugult orromon, de így csak egy undorító szipogós hang jött fel belőlem. Habár ez érdekelt most a legkevésbé, biztosan a világ legvisszataszítóbb látványt nyújthattam kiöltözve, mintha legalábbis egy esküvőre készülnék és lebőgött sminkkel, amit amúgy Harry pólójába dörzsöltem az arcomról – És s-sajnálom. Nagyon sajnálom Harry. Olyan h-hülye vagyok.
- Jól van, shht – próbált csitítani, de hát nem nagyon sikerült neki és én sem készültem egyhamar abba hagyni a zokogást. Jól esett végre sírni egy nagyot és kiadni minden felgyülemlett feszültséget. És szerintem ő is vette az adást, mert ezek után csak álltunk ott szorosan átölelve egymást az utcán, és hagyta, hogy kisírjam magam a mellkasán.
Csak miután csillapodott a zokogásom és szépen lassan lenyugodtam, valamint a könnyeim is elapadtak, óvatosan elhúzódtam tőle. Egy ideig csak a mellkasára bámultam, ahol egy hatalmas szürke folt keletkezett, de még szempillaspirált is láttam odakenődni, a sok kencéről, amik a fejemre voltak kenve, pedig már ne is beszéljünk.
- Tönkre-hhtettem a pólódat – mondtam, miközben egy hatalmas tipikus sírás utáni szaggatott sóhaj bukott ki belőlem, ami megrázta az egész testemet.
- Neked adom – válaszolta egyszerűen, én pedig az alsó ajkamba harapva bámultam továbbra is a foltra, míg nem Harry megfogta az államat és fentebb biccentette a fejemet. Így hát kénytelen voltam térdet gyengítő szemeibe fúrnom az enyéimet.
- Ne haragudj – suttogtam.
- Hát terveztem még egy kicsit durcázni, de aligha tudok haragudni rád, ha ilyen ruhában látlak – mondta halálosan komolyan, és normál esetben elnevettem volna magamat, most valahogy viszont nem ment. Túlságosan nagy volt ahhoz a bűntudatom ahhoz, hogy rögtön nevetni tudjak a beszólásain. Vagy egyáltalán reagálni rá akármit síráson kívül – Ugh, ne mondd, hogy berozsdásodtam? Még csak egy picike mosoly sem? A-a? Vagy várjunk csak… nem én rozsdásodtam be, hanem te! Nem volt senki sem vevő a szócsatáidra és beszólásaidra, igazam van? – kezdett hadarni, nekem meg megint könnyek gyülekeztek a szemeimbe, ahogy figyeltem és hallgattam őt.
- Harry…
- Igen?
- Ne haragudj.
- Nem haragszom – mosolyodott el.
- Szeretlek.
- Héj, csak akkor nem haragszom, ha te is mosolyogsz. Gyerünk, baby, tudom, hogy szórakoztató vagyok – kérlelt, én pedig felsóhajtottam és az egének emeltem a szemeimet.
- Harry Styles, nem találkozunk két hónapot és máris elszállsz magadtól. Nem mondta még neked senki, hogy abszolúte semmi humoros nincs benned? – mondtam, mire Harry felnevetett, hátra hajtotta a fejét és olyan őszintén nevetett, hogy nekem is akaratlanul egy mosoly kúszott az arcomra.
- Én is szeretlek Cora – nézett rám egy fültől-fülig érő vigyorral az arcán, aztán megint közelebb rántott magához és a fejemhez hajolva összekapcsolta az ajkainkat.