2017. július 22., szombat

50. Hagytuk elúszni

Helloo,
először is ne haragudjatok a csúszás miatt, but nem fogunk magyarázkodni, mert arra senki sem kíváncsi. Inkább olvassátok az utolsó részt, melyről igazából nem tudok semmit sem mondani, hiszen fogalmam sincs milyen lett, vagy hogy nektek tetszeni fog -e. Szóval döntsétek el ti magatok és ne felejtsétek el megosztani velünk!:) Jó olvasást! Xx♥


x CORA ASHFORD x

Felkaptam a fejem, mikor Alfie felvisított mellettem. Készen álltam ugrani, valószínűleg olyan lehettem, mint egy anyatigris és csak azért, mert a két kis ördögfióka rám lett bízva egy pár órácskára. Ugyanakkor én javasoltam Serenának és Jainek, hogy menjenek el valahova és töltsenek el egy egész napot kettesben, szóval gyakorlatilag én találtam ki azt is, hogy majd én vigyázok az ikrekre. Csak azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
Komolyan minden tiszteletem a szüleiké, hiszen a két kisfiú olyan pajkos és virgonc volt, hogy másodpercek alatt káoszt tudtak varázsolni, és hát ez most sem volt másképp. Mikor két órája lefektettem őket aludni az ágyamra, és szortírozni kezdtem a felesleges dolgaimat a szobában, eszembe sem jutott, hogy mekkora káosz lesz ebből, ha a két rosszcsont felébred.

Most pedig itt ülünk mi hárman a rengeteg holmi között, és míg én egy kacatos ládát túrtam fel, addig a fiúk mellettem mindent szétdobáltak, ami csak a kezeik közé került. És jelen esetben most kinyomtatott fényképeket. Alfienál pedig egy olyan fotó volt, amin természetesen rajta volt az anyukája és az apukája is, a kissrác pedig annyira okos volt, hogy rögtön felismerte a szüleit és vigyorogva, kiabálva, meg pici, ámbár duci mutatóujjával édesapja fejére mutogatott.
- Az ott apa, úgy bizony – hajoltam hozzá közelebb mosolyogva, majd egy puszit nyomtam szőke kishajára és még jobban szemügyre vettem a képet.
Tökéletesen emlékszem mikor lett készítve, valamilyen kerti parti féleségen voltunk és Serenával bepózoltunk Jai két oldalán. Amúgy is mindig azzal szívattak minket, hogy Jai mindkettőnknek beteszi időnként, így hát néha még rá is játszottunk.
- Látod, milyen idétlenül vigyorgott? Pft, hogyne vigyorogna ilyen idétlenül, ha két ilyen bombázó feszít mellette, nem igaz? – beszéltem továbbra is a kissráchoz, aki válaszolt valamit nekem a babanyelvén, amit mindenesetre nem értettem meg. De élveztem, mikor válaszolt nekem, mert borzasztó édesnek találtam a baba gagyogásukat – Remélem majd neked is lesz két ilyen főnyeremény barátnőd. Aztán ha ezt édesapád ellenezné, juttasd eszébe, hogy annak idején neki is kettő volt.
Alfie semmit nem értett abból, amit mondtam neki, de én jól szórakoztam saját magamon, így hát még pár kuncogás is elhagyta az ajkaimat, ami miatt viszont csak felhívtam magamra Collin figyelmét, aki érdeklődve, komoly arckifejezéssel és kissé eltátott szájjal nézett rám.
- Na, mi az szépfiú? – kaptam el picike lábát, ami előttem hevert a szőnyegen és megszorongattam neki, mire elvigyorodott és elhúzta előlem. Felemelte két kis kezét, az egyik ökölbe volt szorítva, ahogy nagyrészt mindig, a másikban viszont tartott egy fényképet, és mivel máris láttam, hogy összegyűrte, óvatosan kihúztam a kis mancsából – Ne haragudj baby, de játssz valami mással, oké? Tessék, itt az autód – hajoltam előre, hogy elérjem a nagy piros autót, amit aztán elé toltam, ő pedig rögtön tovább is taszította. Persze, minek játszana az autójával, ha vannak fényképek, amiket összegyűrhet, bekaphat és összenyálazhat?

Lepillantottam az ölembe, ahol próbáltam kisimítani a fényképet, csak arra nem számítottam, hogy a papírról majd Harry vigyorgós képe köszönt vissza rám. Fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, ahogy felemeltem a képet és közelebb tartottam az arcomhoz, hogy jobban tanulmányozhassam magunkat rajta.

Néha komolyan megkérdezem magamtól, hogy miért szakítottunk. Hogy miért nem próbálkoztunk tovább, erősebben és reményteljesebben, hogy miért hagytuk, hogy csak úgy elússzon mindenünk, ami az utóbbi hónapokban tökéletes és mesébe illő volt. Habár a kifejezés, hogy ’hagytuk elúszni’ kicsit túl erős volt.
Hisz minden, ami jó volt, az még mindig meg van és attól, mert szakítottunk még nem szűntem meg szeretni. Azt hiszem sosem szűntem meg őt szeretni, de ez akkor mikor közösen arra jutottunk, hogy jobb lesz, ha befejezzük, nem volt elég. És ez most hülyeségnek hangozhat, és valószínűleg kívülálló szemmel annak is tűnik. De mi ketten tudjuk Harryvel, hogy nem azért nem működött, mert nem szerettük a másikat. Vagy azért mentünk ketté, mert elhidegültünk egymástól. Mert nem így volt. Igen, nyílván közre játszott az is, hogy elhidegültünk egymástól, ez viszont csak azért volt, mert nem láttuk egymást. Nem voltunk együtt, nem aludtunk el egymás mellett, nem jött be hozzám a cukrászdába, nem mentünk randizni, nem találkoztunk és csak azért, mert míg én továbbra is Londonban dolgoztam a cukrászdában, addig ő LA –ben és a távolság szépen lassan túlnőtt rajtunk.

Az elején még persze ment minden, ugyan már akkor is nehéz volt, de a kezünkben volt az irányítás, mindent uralom alatt tudhattunk és örültünk minden egyes kis másodpercnek, amit web kamerázással tölthettünk. Aztán mindkettőnk hócipője tele lett azzal, hogy egyszerűen csak más országokban, más kontinensen tartózkodunk, és azt hiszem, mindketten belefáradtunk abba, hogy harcoljunk valamiért, ami rég elvesztette az értelmét és varázsát. Így hát megegyeztünk abban, hogy a távkapcsolat nem nekünk lett kitalálva. És ketté váltak az útjaink.

Nem mondom, hogy sirattam a kapcsolatunkat, de mikor esténként teljesen magányosan és üresnek érezve magamat befeküdtem az ágyamba, olyankor azért mégis elmorzsoltam néhány könnycseppet a sötétben. És mivel jobban éreztem magamat utána, időnként még mindig hagyom, hogy az érzelmek egyszerűen csak eluralkodjanak rajtam és alaposan kisírom magamat.

Ahogy újra lepillantottam a fényképre, a tekintetem találkozott boldog arckifejezésünkkel és fájdalom hasított a mellkasomba, tudtam, hogy megint itt lesz az ideje egy ilyen kis sírós estének. Nem feltétlenül Harry miatt. Inkább csak úgy általában, mert hiába vagyok körbevéve ezzel a két kis imádnivaló rosszcsonttal, mert hiába töltöttem a tegnap estét is a Brooks család társaságában, vagy hiába facetimeoltam Milesszel és anyuékkal a minap, egyedül éreztem magam. És ez egy roppant nyomorult érzés, ami annyira összetudja csavarni az ember szívét, hogy legszívesebben néha betörnék a mellkasomba és kitépném saját magamnak azt a hülye létfontosságú szervemet, csak hogy végre feltudjak lélegezni. Milyen ironikus, nem?
- Appppa – kiáltott fel Alfie, amint egy újabb fényképen mutogatott apukájára és emiatt újra felkaptam a fejemet rájuk.
- Mhmm, mi van apával? – kérdeztem, majd gyorsan becsúsztattam a Collintól elcsent fényképet a többi közé, és próbáltam visszazökkenni a két kissrácamhoz negatív gondolataimtól menekülve – Csak nem hiányzik már apa és anya? – hajoltam újra Alfiehez, majd megsimogattam kerekded arcát, aztán egy puszit nyomtam oda – Még csak délután van, nem hiszem, hogy estig előkerülnek, szóval remélem, még egy ideig kibírjátok velem. Azért velem sem olyan rossz, ugye? Hagytam, hogy csak két órát aludjatok délutáni pihenő gyanánt! Elég engedékeny vagyok, nem igaz? – dugtam oda a fejemet minduntalan az övéhez, noha ő közben duci tenyereit az arcomra és az orromra rakta és próbált eltolni magától.
Mikor megunta a fülembe visított, ami elég hatásos volt, hiszen rögtön elhúzódtam tőle és vigyorogva figyeltem, hogyan pakolászik tovább a cuccaim között. Eközben teljesen odakoncentrált, a kis homloka ráncba szaladt, száját lefelé biggyesztette és emiatt pedig teljesen úgy nézett ki, mint Jai. Alfie amúgy is mindig inkább Jaire ütött, míg Collin Serenára. Azt hiszem kettejük közül Collin is volt az, aki anyásabb volt.
Habár eddig nem szólt egy szót sem, úgy hogy valamit jól csinálhatok.

Fogalmam nem volt, hogy az idő miként repült olyan gyorsan, hiszen egyik pillanatban még világos volt a másikban pedig már kezdett sötétedni. A nappaliban a földön hagytam az ikreket a puha szőnyegen, párnákkal körülvéve, míg a tévé ment és én a konyhában sürögtem forogtam. Mivel nyitott volt a helység, tökéletesen rájuk láttam és szemmel tudtam őket tartani. Collin többször is megpróbált felém kúszni, az arcán egy hatalmas mosollyal, míg a jobb kezét felemelte és csóválni kezdte. Kuncogva néztem őt mire ő is nevetni kezdett a szívem pedig megtelt melegséggel.

Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy mi lett volna, ha én és Harry tovább együtt maradunk és talán, valahogy lett volna egy babánk. A legédesebb kis babóca lett volna, elvégre Harry már-már tökéletes és akárki ránéz, elmondhatja, hogy mesebeli gyerekeket csinálhat. De aztán mindig rá kell jönnöm, hogy még ha együtt maradtunk volna, akkor se nagyon gondolkozhattunk volna komolyabban ezen a témán. Fiatalok voltunk és még a saját fejünk lágya se nőtt be. Nem tudtuk megmenteni a kapcsolatunkat sem és mindkettőnknek túl fontos volt ahhoz a karrierje, hogy csak úgy csapot-papot feladjunk és neki álljunk családot alapítani.
Habár a téma nem egyszer merült fel kettőnk között, mindig csak viccelődtünk vele. Harry egyszer Vegasban még azt is mondta részegen, hogy menjek hozzá feleségül, mire annyira rázni kezdett a nevetés, hogy percekig csak nehézkesen jutottam levegőhöz. Persze én is részeg voltam, és Harry is csak hülyeségeket beszélt, mert másnap nem is emlékezett rá. Én meg nem hoztam szóba, mert feleslegesnek láttam. Különben is, ha jegyben jártunk volna, talán sokkal nehezebb lett volna meghozni a döntést, miszerint szakítunk.

Jó volt minden, úgy ahogyan volt. Legalábbis ezt próbálom magamnak bebeszélni.

Miután végeztem a süteménnyel, melyet megkívántam, így hát gyorsan el is készítettem, beraktam a hűtőbe hűlni egy kicsit, majd vacsorát kezdtem csinálni a két lurkónak. Semmi különlegesebbet nem csináltam, csupán csak hideget készítettem, amit a hűtőben találtam. Az ikreknek egy-egy kisebb szelet kenyeret vajaztam és almát szeleteltem nekik hozzá, én pedig csak simán egy almát ettem, hiszen szándékoztam még a sütit is megkóstolni, rendes vacsora és az édesség pedig már sok lett volna estére.
Épp hogy tányérra raktam a kenyeret az ikreknek, csörögni kezdett a telefonom a nappaliban a dohányzóasztalon, mire lenyaltam a vajat az ujjamról és elindultam felé. Alfie tovább nézte a mesét a tévében, míg Collin rögtön utánam kezdett mászni, és amint megálltam az asztal előtt, megkapaszkodott a lábamban és próbálta magát felhúzni álló helyzetbe.

Eközben én alig akartam hinni a szemeimnek, mikor a képernyőn Harry nevét és egy közös képünket pillantottam meg. Villám gyorsan felkaptam a telefont, aztán elhúztam a fehér kis kört, majd kicsit távolabb tartottam magamtól a telefont és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy betöltsön a kép és láthassam Harryt.
Ötletem sem volt, hogy miért hívhat, pláne facetimeon, így idegesen vártam, hogy megjelenjen előttem az arca. Eközben Collin nem tetszését adta ki, hogy nem sikerül felhúznia magát a lábamba kapaszkodva és hangosan nyöszörögve adta tudtomra, hogy szeretné, ha vele foglalkoznék.
Lepillantottam rá, és már éppen, hogy lehajoltam volna érte, Harry feltűnt előttem a képernyőn, így megálltam a mozdulatban és megszeppenve néztem rá.
- Ugh Cora? Ne haragudj, véletlenül benyomódott a hívás és későn vettem észre – mély hangja betöltötte az egész nappalit, hirtelenjében Collin is elhallgatott és Alfie is felkapta a kis fejét.
- Szia, Harry – válaszoltam lassan, miközben az alsó ajkamba haraptam és lepillantottam Collinra, aki tátott szájjal nézett fel rám érdeklődve – Semmi baj.
- Hogy vagy? Zavarlak? – kérdezte, ezzel visszahívva magára a figyelmemet. Csak aztán Collin megint felkiáltott és vigyorogva csapkodni kezdett a kezével, miközben mindenképpen felém nyújtózkodott.
- Um, nem, nem zavarsz – dadogtam, majd leültem a kanapéra és kinyújtottam a jobb kezemet Collin felé, mire ő rögtön felém kezdett mászni. Erre persze Alfie is felénk kezdett mászni, hiszen voltak már annyira okosak, hogy ha látták, hogy a telefonba beszélek, akkor tudták, hogy valaki ott van, akivel ők is csevegni tudnak – Várj egy kicsit – kértem, miközben leraktam a telefonomat a térdemre, aztán lenyúltam Collinért és felemeltem az ölembe. Mikor vissza emeltem a telefonomat, a kis képben már nem csak az én fejem látszódott, hanem Collin vigyorgó arca is.
- Héj pajti – mosolyodott el Harry is, és integetni kezdett a kamerába, mire Collinra néztem és mosolyogva figyeltem, amint visszainteget Harrynek és közben virgoncan magyaráz valamit baba nyelvén – Ott vannak veled az ikrek?
- Uh, igen, én vigyáztam ma rájuk – feleltem visszapillantva Harryre, bár talán jobban éreztem volna magam, ha vissza se néztem volna rá.
Csak most szembesültem vele, hogy mennyire helyes volt még kamerán keresztül is. A haja kócosan csücsült a feje tetején, az arcát egy széles mosoly keretezte, ahogy ránk nézett, míg a telefon valószínűleg kemény felületen feküdhetett, mert egyik keze az asztalon feküdt, a másikkal pedig azon könyökölt. És persze félig kigombolt inge belátást engedett a mellkasára, mely valószínűleg barnább lehetett, mint én voltam. Én ehhez képest mosott rongyként nézhettem ki egy szakadt felsőben és eredeti Gucci táskákkal a szemeim alatt. És, ha már Gucciról beszélünk…
- Az ott Alfie veled, ugye? Istenem, végre sikerült eltalálnom, nem igaz? – lelkesedett be, miután Collin továbbra is beszélt hozzá édesen mosolyogva, annak ellenére, hogy Harry a testvére nevén szólította.
- Um, Harry…
- Csak mondd, hogy Alfie ül az öledben és vigyorogva alszom el ma este – kérte egy széles vigyorral az arcán, míg én csak felkuncogtam és hitetlenül megráztam a fejemet.
- Sajnálom, hogy le kell lomboznom a hangulatodat, de…
- Basszus – suttogta, én pedig ismételten felnevettem.
- Köszönj szépen Collinnak.
- Direkt csinálod velem, igaz? – suttogta még mindig megsemmisülten, miközben az arcát a kezei közé temette.
- Hogy én? – kérdeztem vissza meglepetten – Azt hiszed volt bármilyen fogalmam is arról, hogy még ma bejelentkezel facetimeon? Még te sem tervezted!
- Igen, de direkt azért is Collint vetted magadhoz – nézett fel ránk egy fél oldalas vigyorral az arcán.
- Menj, a tudod hova Styles. Itt van Alfie is, ha annyira hiányzik neked – fordítottam meg a kamerát, így Alfiet vettem, aki mellettünk állt a kanapéba kapaszkodva.
- Hello kedvenc kis Brooks fiúcskám.
- Most megsértetted Collint – mondtam.
- Ugyan, Collinnak ott vagy te, Alfienak pedig én.
- Pft, nem mintha bármelyiküknek is szüksége lenne rád.
- Ouch. Célozni akarsz valamire, Cora? – kérdezte, mire visszakoppintottam az elülsőkamerára. Harry egy kíváncsi arckifejezéssel meredt rám.
- Én ugyan nem célzom semmire – feleltem közömbösen. A tónusa a beszélgetésnek hirtelen megváltozott, noha nem akartam vele veszekedni vagy a múltat háborgatni.
- Oké – motyogta aztán megköszörülte a torkát, az ujjait a hajába nyomta majd a mutatóujjával megvakarta az orra oldalát, míg a többi ujjai be voltak hajlítva egy ökölbe – A süti finom volt mellesleg és, um, köszönöm a kártyát is. Jól esett azokat a szavakat olvasni.
- Persze, nagyon szívesen – mosolyodtam el. Közben éreztem, hogy az arcom lassan felmelegedett és valószínűleg uralom alá vette egy halvány rózsaszín árnyalat. Ki hitte volna, hogy a mai napig el tudja érni, hogy zavarban érezzem magam? Hah – Londonban vagy még? – kérdeztem magam sem tudom miért, hirtelen ez jutott csak az eszembe, amivel fent tarthatnám a társalgást, noha szerintem az ikrek sem hagyták volna, hogy kínos csend álljon be kettőnk között.
Időközben Alfiet is felhúztam magunk mellé a kanapéra, aztán átültettem a másik oldalamra, így mindketten a felsőmet ráncigálva, és abba kapaszkodva tartották magukat és bámultak vissza kíváncsian a kamerába, közben pedig a kis vigyort le se lehetett törölni az arcukról. Harry nem csak rám volt hatással, hanem a két kis ördögfiókára is.
- Ugh, nem, már nem – motyogta tekintetét inkább az ikrekre vezette és nem nézett a szemeimbe. Igen, persze, mit is vártam, miért maradna itt. Szerintem az a pár nap is nehezére esett, amit a koncertje miatt töltött itt.

Ugh, Cora állj le. Akaratlanul is harag üzemmódba kapcsoltam át, noha fogalmam sincs miért. Hibáztatni szerettem volna Harryt mindenért, pedig ahhoz, hogy így alakult a jelenünk, mindkettőnk kellett.
De jelenleg akkor is jobban esett Harryt hibáztatni, pláne mert ilyen rohadt helyes volt még kamerán keresztül, és mert az ikrek is úgy vigyorogtak rá, mintha csak az apjukkal beszélnének.

Hirtelen olyan megkönnyebbülés fogott el, mikor zajokat hallottam az előszoba irányából, majd mikor Serena elkiáltotta magát, hogy megjöttek, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Ami azt illeti a könnyek már gyülekeztek a szemeimbe, szóval erőt vettem magamon és visszapillantottam Harryre.
- Harry, megjöttek Serenáék, le kell rakjalak. Jó volt beszélni – hadartam.
- Igen, persze, um te is hívhatnál azért ám néha napján.
- Hogyne, nem felejtem el – bólogattam, miközben a tekintetem a nappali bejáratára volt fixírozva, de legjobb barátaim egyelőre nem tűntek fel. Közben arra se figyeltem, hogy mit válaszolok Harrynek, úgy hogy szinte csak ráhagytam – Szia – pillantottam gyorsan vissza rá utoljára, és istenem. Kár volt.
Az arcán egy mosoly játszadozott, szemeivel egyenesen rám nézett és isten bizony szomorúságot láttam kiolvasni belőle. De mielőtt még jobban belemerültem volna a találgatásba, elköszönt, intett egyet és megszakította a hívást.

Nagyot nyelve ledobtam magam mellé a kanapéra a telefont, aztán leraktam Alfiet a földre, aki rögtön az anyukája felé kezdett mászni, amint meglátta őt. Collin maradt az ölemben ülve és szegény kissrácot teljesen kisajátítottam, pedig ezer százalékig biztos voltam benne, hogy ő is a tesója nyomában lenne a szülei felé, ha elengedném.

Collinnak viszont maradnia kellett, nehogy idő előtt elsírjam magam. 

6 megjegyzés:

  1. Miiiiiiii?
    Ez az utolsó rész???
    Oké, kicsit sokkos állapotban vagyok.
    Annyira imádom ezt a történetet, és Carry....
    Köszönöm, hogy veletek tarthattam az 50 rész alatt.
    Anna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ah, nagyon örülünk neki, hogy szereted a történetet és Carryt! Mi köszönjük, hogy olvastad a részeket és támogattál minket!:) Xx♥

      Törlés
  2. Baromi Szuper Lett Az Utolsó Rész imádtam Azét Nagyon Sajnálom Hoy Szakítotak Egymással CORA Meg Harry :(
    Azét Remélem Hogy Egy Nap Vissza Találnak Egymáshoz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülünk, hogy tetszett!:) Hidd el, mi is ebben reménykedünk. ;) Xx♥

      Törlés
  3. Utolsó rész???? Biztos??? Sír a szíven Carry-ékért. Epilógus??? :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, sajnos biztos.:( Nekünk is sír a szivünk értük, de még lesz egy epilógus, hogy normálisan eltudjunk tőlük köszönni!:) Xx♥

      Törlés