46. Nincs mentségem

Hii, 
ughh um nem tudom, mit írhatnék amivel nem árulom el a rész tartalmát. Bízunk benne, hogy tetszeni fognak nektek a történések, Cora új hajszíne, ami ugyebár nem rajtunk múlik, de azért mégis, meg úgy egyszóval az egész rész.:D Ne feledjétek, nincs sok már hátra így várjuk kommentben tippjeiteket, hogy szerintetek hogyan végződik a sztori. Jó olvasást! Xx♥
P.S.: May you rest in peace Robin.♥

x CORA ASHFORD x

Újjá születtem. Legalábbis így éreztem.

Az Ausztráliban öltött idő segített előhozni belőlem egy olyan oldalamat, melyet eddig nem találtam, talán azért mert nem tudtam, hogy létezett, talán azért, mert sosem kerestem. De ott volt és amint hagytam, hogy a friss melbourne-i levegő újonnan festett vöröses-barna hajamba kapjon amint egy selyemruhában pózoltam a kamera előtt, tudtam, hogy végre megtaláltam azt, aki vagyok.

Vagy, aki lenni szeretnék.

Az elmúlt két hónapot otthon töltöttem, senki tudtára nem adva, hogy miért léptem le, hova léptem le vagy, hogy meddig maradok. Nem is akartam, hogy tudják a körülöttem lévők, hogy mi lesz, velem vagy mit csinálok. Minden egyszerre történt az életemben. A szerelem, az új barátok, a siker mind egyszerre hullott a nyakamba és nem tudtam, hogy miként szálljak le a földre.

A legmagasabb lovon ültem és kellett valami, ami lehúz oda, ahova tartozom. Mondjuk egy mágnes.

A családom volt az a mágnes. Vagy ha nem is a családom, csak a szimpla tudata annak, hogy a szülőhazámban vagyok, elég volt arra, hogy elfelejtsek mindent, amim Londonban van vagy volt, mert lehet, hogy a kis eltűnésem után, néhány ember messzi utakról fog elkerülni.

Mint például Harry. A srác, akiben megtaláltam a szerelmet, a sikert, az egyik legjobb barátot. Minden szó nélkül ott hagytam, mert túlságosan nagy volt a kavalkád a fejemben és képtelen lettem volna elmagyarázni neki, hogy mi történik velem, mit kell tennem és egyebek. Plusz, itt létem óta, többször is belegondoltam abba, hogy miként folyt volna le a beszélgetésünk és biztosra tudom mondani, hogy a kapcsolatunk jövője egy nagy téma lett volna. Kérdések gyülekeztek volna fel mindkettőnkben, az egyik legnagyobb és talán legfontosabb – mi lesz velünk, míg távol vagy?

Kapcsolatunk alatt persze többször is szembe néztünk a távolsággal elvégre Harry munkája megköveteli ezt és az együtt létünk alatt fel kell áldoznunk hosszabb távlatokat, melyet külön, kell töltenünk. Szóval most így belegondolva, minden rendben lett volna velünk, de ettől függetlenül még mindig nem bánom, hogy nem mondtam el neki, mit csinálok.

Na, most tudom, hogy néhányatok úgy gondolhatja, hogy gyerekesen viselkedtem, szerintem meg volt a saját okom, amiért csak úgy összekaptam a cuccaim és leléptem. Oh, hogy még nem említettem? Nem is tudom, hogy miként mehetett ki a fejemből az egész, talán csak úgy észleltem, hogy már mindenki tisztában van a dolgokkal. Ha viszont nem ez a helyzet, akkor: az öcsém kórházba került, súlyos sérülésekkel és több heteken keresztül kómában volt. Amint meghallottam ezeket a híreket két hónappal ezelőtt, nem érdekelt, hogy mennyibe került a repülőjegy, az első, amit megtaláltam, megvettem és már úton is voltam hazafele.

Így történt, hogy nem szóltam senkinek.

Még a főnökeimnek sem sikerült azonnal szólnom, csak akkor tudtam őket értesíteni, mikor már a világ másik felén voltam. Persze nekik ezúttal nem volt semmi problémájuk a szabadságomat illetően, sőt, Louise azt is mondta, hogy vegyek ki annyi időt, amennyire szükségem van. Nagyon mélyen persze tudom, hogy nem csinálhatom mindig ezt, hiszen az elmúlt két év alatt több szabadságot vettem ki, mint amikor egyetemen voltam, szóval nem leszek meglepve, ha egy nap szembe fordulnak majd velem és világgá intenek.

Szóval, amint ott pózoltam a rózsaszín fal mellett egy gyönyörű selyemruhában melynek volt egy enyhe halványlila árnyalata, új hajszínnel és frissebb gondolkodásmóddal, tudtam, hogy bár az elmúlt nyolc hét hektikus volt, túléltem és minden rendben van.

Miles felkelt a kómából és szerencsére nem szenvedett semmilyen károsodást, mely esetleg érinthetné őt a jövőben. A bal karja ugyan eltörött, inkább láttam őt egy gipsszel a karján, mint sem egy tolókocsiban az élete hátralévő részében.

- Cora, itt vagy még? – kérdezte Maddie amint letette elvette a kamerát az arca elől és felém sétált. Felsóhajtottam amint a kezeimet a csípőmre tettem és csücsörített ajkakkal harapdáltam a szám belsejét.
- Szerinted hülye voltam ott hagyni Harryt? Minden szó nélkül? – pillantottam rá elveszetten amint a kérdés őszintén hagyta el a számat. Mióta megérkeztem haza, nem igazán beszéltem senkivel a srácról vagy a kapcsolatomról, Maddie meg az egyik legjobb barátnőm már évek óta és az elmúlt két hónap alatt úgy éreztem, hogy megint egy hullámhosszra keveredtünk, ami hihetetlenül boldoggá tett.
- Oh, édes – egy sóhaj hagyta el az ajkait amint halványan elmosolyodott, a szemeivel, a szájával, mindennel. Egy vöröses-barna tincset tűrt a fülem mögé, aztán folytatta – Mindent okkal teszünk. Nem rágódhatsz ezen örök életeden át.
- Tudom, de minden szó nélkül ott hagytam – fakadt ki belőlem amint ide-oda kezdtem sétálgatni és a jobb kezemmel a hajamba túrtam – Mi van, ha totál kiakadt rám és nem is bír majd rám nézni? Egy jó ideig azt tudattam magammal, hogy nem viselkedtem gyerekesen, de mi van, ha ő így gondolja?
- Értem, hogy honnan jössz, ami a gyerekes viselkedést illeti, de szerintem jogosan tetted amit. És bár ezzel egyet értek, itt jön az a rész, amit én másként tettem volna. Amint ideértél, fel kellett volna hívnod. Elvégre, volt időd közölni a főnökeiddel, hogy hova mentél, miért nem töltöttél egy kicsit több időt a telefonodon, hogy értesítsd a barátod?
- Épp ez az! Nem tudom! – vettem egy mély levegőt amint mindkét kezemmel végig szántottam a hajamban és tovább mondtam a magamét – Nem tudom, hogy miért nem hívtam. Talán csak nem akartam, hogy aggódjon. Túl sok minden van a tálcáján, a jelenlegi szóló szerződése meg az új filmje, minden egy nagy kupacban hever a vállán. Azt meg sem említve, hogy a rengeteg utálat, amit a napi szinten kap, mert velem van, hátborzongató. Azt mondja, nem olvassa, és nem érdekli, de én tudom, hogy ez nem így van. Talán csak nem akartam, hogy az én problémáim átvegyék az uralmat az övé fölött és az enyémekkel foglalkozzon, mikor meg van neki a saját dolga.
- Emiatt egyszer már nem vesztetek össze? Mert nem nyílt meg neked? – kérdezte kíváncsian. Igen, Maddie tudott róla, mert beavattam, az első hetekben sokat sírtam plusz üzenetben mindig beszélgettünk, így mindennel tisztában volt. Kérdéseire egy bólintással válaszoltam – Nos, azt kell, mondjam, eléggé álszenten viselkedtél akkor. Tudod, hogy sosem akarlak megbántani azzal, amit mondok, de nem is fogok hazudni neked és azt mondani, hogy helyesen cselekedtél, ha elkövettél valami olyasmit, amit megelőzhettél volna.
- Tudom és nagyra becsülöm, hogy őszinte vagy. Tényleg.
- De igen-igen, nem segít – rázta meg a fejét – Nézd, ha Harry szeret és te is szereted őt, akkor biztos vagyok abban, hogy sikerül átbeszélnetek, majd ami történt.
- Kétlem, hogy veszekedés nélkül menni fog és nem is hiszem, hogy akar velem beszélni majd.
- Cora…
- Pft, nem hiszem, hanem tudom, hogy nem akar majd velem beszélni. Mocskos módon ott hagytam, nem is lepne meg, ha amint visszamegyek, Londonba véget akarna vetni a kapcsolatunknak.
- Komolyan azt gondolod, hogy mindenről lemondanék azért, mert a kommunikáció nem a legjobb közöttünk? – kérdezte egy harmadik hang. A hang, mely egyetlen egy személyhez tartozott, mely mögülem jött és melyre a legkevésbé számítottam.

A szám eltátottam amint kikerekedett szemekkel az előttem álló barátnőmre néztem majd lassan, halálosan lassan megfordultam és szembe találtam magam vele. Harryvel. Fekete farmert viselt, aminek a térdei szakadtak voltak, szürke felsőt viselte egy fekete inggel meg napszemüveggel és egy kalappal a fején. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellett volna csinálnom, a szám szárazabb volt, mint a sivatag, de Harry látványa elérte, hogy összefolyjon a nyálam és jobbá tegye a helyzetem. Az illata azonnal megcsapott pedig volt vagy tízlépésnyi távolság köztünk.

Visszapillantottam Maddiere, aki csak úgy meg volt lepődve, mint én, aztán megláttam Huntert a barátnőm mögött és tudtam. Minden összeállt, jobban, mint egy puzzle. De ettől függetlenül még mindig nem tudtam, hogy miként éreztem Harry jelenléte láttán. 

- Mit-, mit keresel itt? – kérdeztem amint visszafordultam Harry fele, a szemeim megteltek könnyekkel amint az érzéseim túlterheltek. Alig akartam felfogni, hogy ott állt előttem, de én nem hívtam, hanem a bátyám volt az. Hunternek mindig mindenbe belenyúlt a keze. Nem is értem miért nem számítottam arra, hogy csinálni fog valami.
- Nos, tekintve, hogy az öcsédnek balesete volt, gondoltam illendő lenne őt meglátogatni. Bár ha jobban belegondolok az egészbe, két hónapja történt minden és mikor az előbb kijöttem tőle, elég jó formában volt. De azt hiszem ezzel te tisztában vagy, hiszen itt voltál. Két hónapon keresztül.
- Nézd, én-,
- Te? – kérdezte felvont szemöldökkel, érzelemmentes arccal és egybe font karokkal. Mikor magam mögé pillantottam, nem láttam már ott a bátyámat meg a barátnőmet így mikor szipogva visszafordultam, tudtam, hogy csak ketten maradtunk.
- Nem láttam értelmét annak, hogy elmondjam hova megyek. Nem volt időm. A gondolataim túl zavarosak voltak és nem akartam rád borítani a problémáim. Nincs más mentségem. Az öcsém kórházban volt, persze, hogy rohantam minden nélkül. Bevallom, meggondolatlan és felelőtlen volt amint egyik dolog után döntöttem el, hogy már pedig eljövök, de ez volt a legjobb, amivel feljöhettem volna. Nem akartam és nem is volt eszemben az, hogy értesítelek, mert idővesztegetésnek véltem.
- Nagyra becsülöm, hogy őszinte vagy velem, de akkor is tudnod kell, hogy borzasztóan mérges vagyok, bár mindinkább csalódott. Mindenki közül azt hittem, hogy te őszinte leszel majd velem és tudod, hogy számíthatsz rám mindig – mondta egyenesen rám nézve, a szemeimből már potyogtak a könnyek amint az érzelmeim uralni kezdték a testemet. Rosszul éreztem magam, a keserű íz a számban valószínűleg a bűntudat miatt volt ott és egyszerűen csak hiányzott a srác, aki előttem állt és alapvetően ki sem állhatott. Legalábbis amint nem lépett egy lépésnyit sem közelebb hozzám és csak nézett azokkal a szemekkel, az agyam csak ezzel az információval tudott feljönni.

A számat harapdáltam amint a kézfejemmel törölgettem az arcomat és szipogtam amint a könnyek folyamatosan hagyták el a szemeimet. Bólintottam egyet amint elfogadtam a tényt, hogy Harry minden bizonnyal utál és nem is akar többet látni, valószínű, hogy azért jött ide is, hogy szakítson velem és ne kelljen többet velem meg az irányítgató seggemmel foglalkoznia. Így szedtem össze a bátorságot, néztem rá még egyszer utoljára aztán megfordultam, hogy elmegyek. Ez volt a tervem, mind addig, míg a kezem után nem kapott, az ujjai az enyémek közé csúsztak, a jobb tenyere az arcomra csúszott és közelebb húzott magához. Kitört belőlem a zokogás amint újra a szemeibe néztem és ő csak a mellkasára vont azzal a kezével mely az arcomon pihent aztán másodpercekkel később mindkét karját körém zárta, míg én csak neki dőltem a mellkasának és itattam az egereket.

Abban a pillanatban minden érzelem végig mosta a testemet. Szomorú voltam, hiányérzetem volt, boldog voltam, féltem, bűntudatom volt és sikítani akartam. De amint Harry ott tartott a karjaiban, olyan volt, mintha minden elmúlt volna. Mármint, mikor megjelent, azt hittem, hogy az agyam szét fog robbanni aztán amint az ölelésébe vont, ez mind eltűnt és hirtelen jobban éreztem magam.
- Szeretlek. Sajnálom. Egy idióta vah-vagyok. Szeretlek – sírtam tovább amint erőtlenül a dereka köré tettem a karjaim és belenyomtam a fejem a mellkasába. Harry egyik keze a hátamon, a másik a fejem hátulján pihent amint puszikat nyomott a hajamra.
Olyan szorosan tartott a karjaiban, hogy úgy éreztem, a szétesett darabjaim újra összeforrtak. Mert, hogy nem csak amiatt voltam magam alatt, ami történt köztem meg Harry között, hanem a sokk, mely uralom alá vette a testem amint meghallottam mi történt az öcsémmel, még nem hagyott el.
Harry sóhajtott egyet, mielőtt a szavak elhagyták volna a száját.
- Szeretlek, de esküszöm, ha még egyszer így lelépsz… – a szavai elhaltak, a karjai továbbá is szorosan tartottak és bár tudtam, hogy lesz miről beszélnünk, örültem, hogy ott volt. Még annak ellenére is, hogy nem akartam, hogy ott legyen aznap, mikor leléptem Londonból.
- Nem fogok – hüppögtem a mellkasába, miközben próbáltam levegőt venni eldugult orromon, de így csak egy undorító szipogós hang jött fel belőlem. Habár ez érdekelt most a legkevésbé, biztosan a világ legvisszataszítóbb látványt nyújthattam kiöltözve, mintha legalábbis egy esküvőre készülnék és lebőgött sminkkel, amit amúgy Harry pólójába dörzsöltem az arcomról – És s-sajnálom. Nagyon sajnálom Harry. Olyan h-hülye vagyok.
- Jól van, shht – próbált csitítani, de hát nem nagyon sikerült neki és én sem készültem egyhamar abba hagyni a zokogást. Jól esett végre sírni egy nagyot és kiadni minden felgyülemlett feszültséget. És szerintem ő is vette az adást, mert ezek után csak álltunk ott szorosan átölelve egymást az utcán, és hagyta, hogy kisírjam magam a mellkasán.

Csak miután csillapodott a zokogásom és szépen lassan lenyugodtam, valamint a könnyeim is elapadtak, óvatosan elhúzódtam tőle. Egy ideig csak a mellkasára bámultam, ahol egy hatalmas szürke folt keletkezett, de még szempillaspirált is láttam odakenődni, a sok kencéről, amik a fejemre voltak kenve, pedig már ne is beszéljünk.
- Tönkre-hhtettem a pólódat – mondtam, miközben egy hatalmas tipikus sírás utáni szaggatott sóhaj bukott ki belőlem, ami megrázta az egész testemet.
- Neked adom – válaszolta egyszerűen, én pedig az alsó ajkamba harapva bámultam továbbra is a foltra, míg nem Harry megfogta az államat és fentebb biccentette a fejemet. Így hát kénytelen voltam térdet gyengítő szemeibe fúrnom az enyéimet.
- Ne haragudj – suttogtam.
- Hát terveztem még egy kicsit durcázni, de aligha tudok haragudni rád, ha ilyen ruhában látlak – mondta halálosan komolyan, és normál esetben elnevettem volna magamat, most valahogy viszont nem ment. Túlságosan nagy volt ahhoz a bűntudatom ahhoz, hogy rögtön nevetni tudjak a beszólásain. Vagy egyáltalán reagálni rá akármit síráson kívül – Ugh, ne mondd, hogy berozsdásodtam? Még csak egy picike mosoly sem? A-a? Vagy várjunk csak… nem én rozsdásodtam be, hanem te! Nem volt senki sem vevő a szócsatáidra és beszólásaidra, igazam van? – kezdett hadarni, nekem meg megint könnyek gyülekeztek a szemeimbe, ahogy figyeltem és hallgattam őt.
- Harry…
- Igen?
- Ne haragudj.
- Nem haragszom – mosolyodott el.
- Szeretlek.
- Héj, csak akkor nem haragszom, ha te is mosolyogsz. Gyerünk, baby, tudom, hogy szórakoztató vagyok – kérlelt, én pedig felsóhajtottam és az egének emeltem a szemeimet.
- Harry Styles, nem találkozunk két hónapot és máris elszállsz magadtól. Nem mondta még neked senki, hogy abszolúte semmi humoros nincs benned? – mondtam, mire Harry felnevetett, hátra hajtotta a fejét és olyan őszintén nevetett, hogy nekem is akaratlanul egy mosoly kúszott az arcomra.
- Én is szeretlek Cora – nézett rám egy fültől-fülig érő vigyorral az arcán, aztán megint közelebb rántott magához és a fejemhez hajolva összekapcsolta az ajkainkat.