45. Szó nélkül itt hagyott

Helloo,
ouuu végre megint egy Harry szemszög!:3 Kíváncsiak vagyunk mit szóltok a részhez, valamint Cora legújabb húzásához, és hogy kinek a pártjára álltok, avagy kivel értetek egyet.:D És lehet hogy ez egy kicsit most váratlanul fog jönni, de muszáj megemlítenünk, hogy már csak öt rész van hátra a sztoriból. Szóval ha eddig még nem fejtettétek ki a véleményeiteket a sztoriról, vagy a karakterekről, vagy esetleg van néhány ötletetek, tippetek, hogyan végződhet Carry története, mindenképpen írjátok meg kommentben!^^ Jó olvasást! Xx♥

x HARRY STYLES x

Szerda délután volt, mára végeztem a stúdióban, voltam edzeni is és most már tényleg nagyon hiányzott Cora. Igen, tudom, tudom, egy nyálgép vagyok, aki még pár napot sem bír ki a barátnője nélkül, de az az igazság, hogy az utóbbi két hétben annyira Corához szoktam, hogy kész rémálom volt egyedül az ágyamban forgolódni. Mindketten elfoglaltak voltunk, így nem volt esélyünk az elmúlt két napban találkozni, mióta visszajöttünk Devonből és kiraktam őt az apartmanjánál. Úgy hogy mivel a délutánom szabad, úgy döntöttem meglepem őt a cukrászdában, aztán megvárom, míg befejezi a műszakját és elmegyünk piknikezni a Temze partjára. Akkor is, ha hulla fáradt lesz. Plusz kétlem, hogy visszautasítaná, ha csak feküdnie kéne, nekem meg etetnem őt. Az időjárás is nagyon jó volt, a nyár már tényleg a nyakunkba lógott és furcsa mód ezt Londonban is lehetett tapasztalni. 

Szóval miután bevásároltam a kis esti, naplementés vagy csillagfényes piknikünkhöz, összekészítettem a kosarat a Roverem csomagtartójában, majd elindultam Cora felé a cukrászdába. Útközben megálltam még egy virágboltnál, aztán vettem egy csokor bazsarózsát, mert azok tetszettek meg az üzletben és a színűk Cora outfitjére emlékeztetett, és arra, hogy mennyire csinos volt, mikor Devonben elmentünk vacsorázni a szüleimmel. 

Mielőtt kiszálltam volna a kocsimból, csekkoltam még a visszapillantó tükörben a kinézetemet, noha az arcomnál többet nem láttam benne. Beletúrtam még egyszer-kétszer a hajamba, aztán a szemeim elé csúsztattam a napszemüvegemet, és a csokrot a kezembe fogva kiszálltam a kocsiból. Még csak négy óra volt, úgy hogy számítottam rá, hogy még egy-két óráig a cukrászdában kell, üljek, de őszintén nem volt vele bajom. Terveztem körbetelefonálni a srácokat, mert már régen beszéltünk, plusz Lou és Lux felől is elég régen hallottam, úgy hogy talán velük fogom kezdeni. A csokrot magammal vittem, mert abban a két órában, míg Corára várakozok, biztosan elhervadtak volna a meleg autóban, így hát úgy döntöttem, hamarabb odaadom a káprázatos barátnőmnek, hogy vázába tudja a csokrot rakni. A cukrászda előtt parkoltam, így csak átsétáltam a járdán, majd fellépdeltem a két lépcsőfokon és betoltam az üvegajtót az üzletbe. Az ajtó feletti csengő most is csilingelt, jelezve, hogy valaki belépett az ajtón, a pult mögött pedig rögtön ki is szúrtam Louiset. Kedvesen rám mosolygott, mire visszamosolyogtam rá, aztán becsuktam magam mögött az ajtót, hiszen a klíma ment idebent. Felcsúsztattam a napszemüvegemet a hajamba, aztán a pulthoz lépkedtem és vártam, hogy sorra kerüljek. Szerencsére nem voltak olyan sokan, szokásos kis asztalom viszont foglalt volt, így hát már kinéztem egy másikat, ahova majd leülhetek. 

Izgatottan vártam, hogy az előttem lévő anyuka megkapja a süteményét, hogy aztán én jöhessek és megkérhessem Lousiet, hogy hívja ki pár percre Corát. Mint már említettem, tényleg hiányzott a lány, pedig csak két napja, hogy nem láttuk egymást. Plusz alig vártam már, hogy kettesben legyünk és csókolhassam isteni, telt ajkait, vagy csak hallgathassam, amint az elmúlt napjairól csacsog imádnivaló akcentusával. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, hogy az előttem lévő nő már elment a kisgyerekével és Louise mosolyogva vár rám. Megráztam picit a fejem, aztán előrébb léptem és a nőre mosolyogtam, majd izgatottan pillantottam mögé a konyhaajtóra, ami éppen nyitódott, de csalódottságomra nem Cora lépett ki rajta. 

- Szép délutánt! – köszöntöttem Louiset. 

- Szervusz, Harry. Ugyan, nem kellett volna a csokrot hoznod – legyintett egyet játékosan, mire elnevettem magam és az alsó ajkamba harapva néztem rá.

- Megígérem, legközelebb nem felejtkezem el magáról sem. De most Corához jöttem. Csak pár perc lenne az egész. Utána nem zavarom tovább.

- Corához? – kérdezett vissza döbbenten, én pedig újra elnevettem magam azon, hogy folytatja a kis játékát – Nem értem, Cora már jó pár órája hazarohant összepakolni. 

- Tessék? – kérdeztem vissza udvariasan, miközben éreztem, hogy ráncokba szalad a homlokom. 

- Te nem tudsz róla? 

- Erm, miről kellene tudnom? – kérdeztem vissza, mire Louise az üveghűtő mellé indult, aztán kinyitotta a kis ajtót, hogy beléphessek a pult mögül, a vendégek pedig tovább haladhassanak a sorban. Beléptem Louise mellé, aztán követtem őt a konyhába, ahol Jack jött éppen szembe velünk, egy tálca süteménnyel.

- Szevasz, Harry! Hát te? Cora már nincs itt – mosolygott rám. 

- Ezek szerint nem szólt neked arról, hogy Ausztráliába utazik? – fordult felém Louise, én pedig értetlenül néztem le rá.

- Nem. Reggel beszéltünk, úgy tudtam egésznap dolgozik.

- Pár órája kapott egy telefonhívást a szüleitől. Az öccse balesetet szenvedett és kómában van, úgy hogy Cora azonnal hazarohant összepakolni. Körülbelül egy órája szállt fel a gépe. 

- T-tessék? Én… szóval, hogy nekem nem szólt. Nem mondott még valamit? 

- Mást nem – rázta meg szomorúan a fejét Louise – Kértem, hogy üzenjen nekünk, hogy hogyan van Miles, ha megérkezett, meg behívtam helyette Nathant dolgozni. 

Alig akartam hinni a fülemnek. Csak úgy egy szó nélkül lelépett Ausztráliába! Egy sms-t azért dobhatott volna, mielőtt felszállt, hogy mi a helyzet, nem? 

- Oh, r-rendben – rebegtem – Köszönöm, hogy elmondták. Erm… a csokrot, itt hagyhatnám akkor magának? Ugye nem haragszik meg? 

- Dehogy. Ne vesszen kárba. Köszönöm szépen. És ne aggódj Harry, biztosan fog jelentkezni, amint leszállt a gépe. 

- Igen, köszönöm, viszlát – fordultam meg sebesen, aztán zavartan kirontottam a konyhából, majd a cukrászdából, miközben a kezemben már a telefonom volt. Gondolkodás nélkül mentem rá a híváslistámban a nevére, pedig tudtam, hogy a repülőn ül és nem fog válaszolni. Mailboxra kapcsolt, mire szitkozódva nyomtam ki, aztán gyorsan beültem a kocsiba, még mielőtt valaki felismerhetett volna. 

Hogy utazhatott el egy szó nélkül? Mármint, értem én, hogy Miles miatt rohant, és valószínűleg én is rohantam volna, ha Gemmával történt volna valami, de egy sms-t akkor is küldtem volna neki, hogy tudja, minden rendben van és, hogy majd jelentkezek, nála amint tudok. Merthogy a barátnőm. És tisztában vagyok vele, hogy nagyon is aggódna értem, ha csak úgy szó nélkül lelépnék. Ahogy én is szétaggódom jelenleg magamat miatta, mert egy repülőút Londonból Ausztráliába nem öt meg hat órás, hanem sokkal inkább egy egész napos. Várhatom, mire földet ér, berohan a kórházba Mileshez, aztán valamikor mikor hazakerül, felrakja tölteni a telefonját és felhív, hogy ne aggódjak. Te jó ég, legszívesebben már most a hajamat tépném! Nem értem, miért nem hívott fel. Azonnal eldobtam volna mindent és vele repültem volna, hogy támogassam őt és ott legyek neki, de ő amilyen makacs és amennyire a feje után megy, még azt is elfelejtette, hogy barátja van. 

Miután vagy még ötször csörgettem őt, persze teljesen hiába, azon kaptam magam, hogy az apartmanja előtt állok. Így hát kiszálltam a kocsiból, aztán becsengettem hozzá, de persze semmi válasz. Idegesen a hajamba túrtam, aztán felfedeztem pár száz méterrel arrébb Serena szőke hajzuhatagát, amint a babakocsiba hajol. Nagy lépésekben indultam el felé, és hirtelen kellett lefékeznem, ahogy eléjük értem. Eszméletlen ideges voltam, és ez azt hiszem rendesen meg is mutatkozott rajtam. Noha semmiképpen sem akartam az idegességemet Serenán és a kicsiken kitölteni, úgy hogy mély levegővételekkel próbáltam magam lenyugtatni amennyire csak tudtam.

- Harry – pislogott rám meglepetten Serena – Azt hittem Corával mentél Melbournebe. 

- Ti tudtok róla? Mármint, hogy nektek szólt? – kérdeztem, amint végig szántottam a hajamon az ujjaimmal.

- Igen. Miért, neked nem? – kerekedtek el a szemei, én pedig megsemmisülten megráztam a fejemet. Szóval Jainek volt ideje szólni, csak nekem nem – Nagyon rohant, Jai foglalta neki a repülőjegyet. Figyelj Harry, Cora nagyon…

- Megijedt? Azt elhiszem. Meg meg is értem miért hagyta el azonnal az országot. De hát egy sms-t nem tudott volna küldeni, hogy ne aggódjak? Hogy tudjak a dologról? Azt hittem, ezen már túl vagyunk, hogy nem bízunk a másikban. 

- Harry, tudod milyen. Biztosan nem akart terhelni téged…

- Terhelni? Ne viccelj már Serena, ami az ő problémája az az enyém is! Össze is kaptunk ezen az egészen a hétvégén, még ő papolt nekem arról, hogy bízzak magamban, meg a kapcsolatunkban, de hát ezek szerint ő sem tud bízni kettőnkben – ráztam hitetlenül a fejemet – Nem lett volna kérdés, hogy vele megyek-e vagy nem, azonnal eldobtam volna mindent, csak egy rohadt hívást kellett volna indítani. Bocsánat – kértem elnézést, aztán lepillantottam a kicsikre, akik nagy szemekkel pislogtak fel hol rám, hol az anyukájukra. 

- Semmi baj. Bejössz? – biccentett a fejével a ház felé.

- Nem, inkább hazamegyek, vagy nem tudom, futok egyet, hátha lehiggadok. Szóltok, ha tudtok róla bármit is? Habár azért remélem, ha landolt csak akar értesíteni róla. 

- Biztosan fog. De persze, majd mi is hívunk. És Harry… ne haragudj rá. Még szoknia kell, hogy párkapcsolatban van, tudod én már nem is emlékszem, hogy mikor randizott utoljára.

- Hát, már mi sem csak randizgatunk. És nem haragszok rá, csak csalódott vagyok. 

- Biztos nem jössz be? 

- Nem, le kell higgadnom. Majd beszélünk. Sziasztok – néztem le a kicsikre, aztán a mutatóujjammal megsimogattam Alfie vagy Collin kézfejét, ami kilógott a babakocsiból, majd megfordultam és visszaindultam a kocsim felé. 

Ültem még egy kicsit a háza előtt, és próbáltam kitalálni, hogy miért nem hívott fel. Reggel még beszéltünk, ő mikor útban volt a cukrászda felé, én pedig mikor az edzőterem felé. Nem tudtam neki megmondani, hogy ma mikor végzek, és hogy mit kell majd még elintéznem stúdió után, így abban maradtunk, hogy majd beszélünk. Éppen ezért ugrottam ki a bőrömből, mikor kettőkor már végeztem mindennel és elindulhattam készülni a randikra. Talán megharagudott volna, amiért kosarat adtam neki reggel a telefonban? De hát még csak vissza se utasítottam; nem mondott semmi konkrétat, hogy találkozzunk vagy, hogy majd átjön hozzám. De ha nem haragudott meg rám és reggel még minden rendben volt közöttünk, mi az istenért nem szólt nekem arról, hogy a szülővárosába utazik? Tényleg az lenne az oka, amit Serena mondott? Hogy Corának „szoknia” kéne azt, hogy párkapcsolatban van? Ugyan már, csak nem felejtkezhet el rólam olyan könnyen. Pontosan jól tudja, hogy szeretem és, hogy aggódnék érte. 

Vagy annyira megijedt és lesokkolódott, hogy tényleg elfelejtkezett rólam. Elvégre, nem kis szívbaj jönne rám is, ha anya csak úgy felhívna, hogy Gemma kómában van. De ha még fordítva is lennének a dolgok, második gondolatom Cora lenne, és azt akarnám, hogy mellettem legyen és támogasson. Szóval ő miért nem akarja, hogy segítsek neki? Miért nem akarta, hogy vele utazzak Melbournebe? Talán szégyell a szülei előtt? A rohadt életbe is, a hétvégén arról veszekedtünk, hogy próbáljak meg hinni magamban és a kapcsolatunkban, erre pár napra rá itt hagy minden magyarázat nélkül, így mégis hogy a francba akarjak magamban hinni? Mit csináltam rosszul, hogy csak úgy egy szó nélkül itt hagyott? 

- Francba már! – kiáltottam és a kormányra csaptam, majd indítottam a kocsit, aztán egy utolsó pillantást vetve Cora függönyeire, elindultam. 

Fogalmam sem volt, hogy mit kezdhetnék magammal, azon kívül, hogy nonstopba hívogatnám Corát, szóval hazafelé vettem az irányt a céllal, hogy átöltözök, és tényleg elmegyek futni, mert különben megbolondulok. A lakásom csöndessége és üressége még inkább felbosszantott, így ledobáltam magamról minden ruhát a földre, aztán az első kezem közé akadt kényelmes darabokat húztam fel magamra. Felkaptam még a fülhallgatómat, aztán a telefonommal a kezemben hagytam el újra a házat, majd kezdtem futni. 

Fogalmam sincs mennyi ideje futhattam már, de a lábaim kezdtek fájni, úgy hogy végül lassítottam, majd sétálni kezdtem. A fülhallgatót kihúztam a fülemből, aztán megállítottam a zenét és a zsebembe nyomtam a telefonomat. A sapkámat még jobban a fejembe húztam, közben pedig próbáltam visszaállítani a légzésemet normálissá. Öt perce se sétálhattam, mikor egy szőke lány jött velem szemben szélesen mosolyogva. Leszólított, én pedig udvariasan visszaköszöntem neki, majd megkérdeztem őt, hogy biztos megakar-e ölelni, mert most futottam és eléggé izzadt vagyok. Persze ez őt nem zavarta, engem viszont annál inkább, de végül is átöleltem őt és még én magam is meglepődtem, hogy mennyire jól esett nekem is az ölelése. A lány totálisan oda volt, hogy átöleltem, láttam a szemeibe gyülekező könnyeket, és önkénytelenül is mosolyognom kellett rajta. Készítettünk egy képet, aztán félénken megkérdezte, hogy mikor ér véget a szünetünk és, hogy mikor kezdünk a srácokkal új albumba. Neki is csak azt tudtam válaszolni, mint mindenki másnak, ha megkérdezték, hogy egyelőre nincs biztos időpont előttünk, de amint mind úgy gondoljuk, biztosan újra munkának látunk. Láttam rajta, hogy egy kicsit elszomorította a válasz, ami miatt belém is egy csalódottság érzet költözött, hiszen nem akartam neki csalódást okozni. De nem tehettem olyan ígéreteket, amiket aztán nem tudok betartani. Mielőtt elválltak volna az útjaink, megjegyezte még, hogy örül neki, hogy boldog vagyok, aztán megköszönte a képet és már el is tűnt a szemeim előtt. A szavain gondolkodva indultam tovább, majd fordultam be végül az utcámba. Jól esett, hogy azt mondta, hogy örül neki, amiért boldog vagyok és bár azt nem említette, hogy mire értette, tudtam, hogy Corára célzott. És ezzel megint visszaestem az örökös körforgásba, amik a gondolataim voltak Coráról és az elmeneteléről. Meg Milesről.

Szegény srác mit csinálhatott, hogy ennyire súlyosan megsérült? Nagyon remélem, hogy fel fog ébredni a kómából és felgyógyul majd, különben Cora teljesen széttörik. Tudom, mennyire szereti a testvéreit és a családját, és ha történik velük valami, az egészen biztosan a földhöz vágja majd és ott is tartja egy jó darabig. Ráadásul Miles olyan fiatal még, és kétlem, hogy valami zűrbe keveredett volna, mert ő jó srác. És egyáltalán nem érdemli ezt.

Mire feleszméltem már megint a házam vaskapuja előtt álltam, így hát beütöttem a kódot a dobozba, majd az zúgva kinyitódott, így belöktem és beindultam. Míg a bejárati ajtóig sétáltam, áttapogattam a zsebeimet a kulcsaim után kutatva, de nem találtam őket. Megtorpantam a Roverem mellett, aztán kirámoltam a zsebeimet, de csak a telefonom és a fülhallgatóm volt nálam, más nem. Vagy elhagytam, vagy kizártam magamat és a kulcs a házban van. És mivel tiszta ideg voltam, mikor hazajöttem átöltözni, nyilvánvalóan a második történt. 

Egy hosszú sóhaj hagyta el a számat, majd megfordultam és újra kiléptem a kapun. Pótkulcsot nem tartok sem az eresz alatt, sem pedig a lábtörlő alatt, hiszen bármikor bejuthatnak rajongók a kertbe, aztán még csak az kéne, hogy a lakásba is bemenjenek kulccsal. Ilyen esetekre pedig adtam Gemmának egy kulcsot a házamhoz, de semmi kedvem nem volt felhívni és besétálni hozzá a belvárosba. Gondolom dolgozott még, a kocsi kulcsom pedig szintén a házban volt. Ráadásul pénz sem volt nálam, szóval még taxit sem hívhattam. 

A futás annyira lefárasztott, hogy már egyáltalán nem volt erőm bosszankodni, vagy idegeskedni, minél inkább le akartam ülni valahova és meginni egy pohár finom whiskyt jéggel. Esetleg kettőt. Úgy hogy valahogy a negyedemben lévő bárban találtam magamat, ahol még életemben nem fordultam meg, de nem volt rossz hely, mindig tele volt, már amennyire az utcáról és kocsiból beláttam. Most sem volt ez másképp, az összes asztal és boksz foglalt volt, így hát egy bárszékre telepedtem le. Megrendeltem a kívánt whiskymet, majd előhúztam a telefonomat, és újabb hívást kezdeményeztem, természetesen Corának, és persze, totál feleslegesen. 

Mikor kikaptam az italomat egyben lehúztam, aztán kértem még egyet, miközben a képekbe léptem és elkezdtem visszanézni őket. A legutolsó egy selfie volt, melyet ő készített, mikor unatkozott a hazafelé úton. Felém fordulva vigyorgott a kamerába, de én az útra figyeltem, így elszalasztottam egy jó képet vele. Ő viszont gyönyörű volt rajta, mint mindig. 

A haja egy kicsit kócos volt az ülésben való fetrengés miatt, szemei csillogtak és szája széle felfelé kunkorodott. Akaratlanul is elmosolyodtam, aztán elcsúsztattam az ujjamat a képernyőn, így a következő kép ugrott elém. A háttérben ugyanúgy én voltam, ugyanúgy az útra meredtem, és ugyanúgy Cora készítette a képet, csak ezen éppen idiótán grimaszolt, amin még jobban kellett vigyorognom. Elképesztőnek találtam, hogy nem volt szívbajos, vagy szégyellős és egy ilyen képet hagyott maga után a telefonomban. Mármint szerintem még ezzel a borzalmas grimasszal is gyönyörű volt, de a lányok általában csak makulátlan gyönyörű képeket csinálnak a barátjuk telefonjával és nem ilyeneket. Persze, már régen hozzá kellett volna szoknom, hogy Cora teljesen más lány volt, mint a többiek, de mindig ledöbbentett egy kicsit, mikor ezzel újra szembesültem. A következő képen hozzám hajolt, nyelvét kinyújtotta és hát mivel én nevettem a képen, ezért a nyelve hegyét pontosan a mosolygödröcskémbe nyomta. Tökéletesen emlékszem rá, hogy azt mondta, hogy éhes, mielőtt a képet készítette, én pedig kinevettem őt, hiszen előtte alig pár órával ebédeltünk még Devonben. Aztán miután a képet elkészítette azt mondta, hogy kipipálta kis híján kismillió lány álmát, mert, hogy ő nem egyszer olvasta már twitteren, hogy a rajongók a mosolygödröcskémbe akarnak nyalintani. Persze emiatt még jobban rázott a nevetés, egyrészt a halál komoly hangszíne miatt, amivel előadta az egészet, másrészt pedig azért, mert nem hittem neki. 

Noha ha jobban belegondolok, biztosan van abban valami, amit mondott. Úgy értem, néhány rajongóból tényleg kinézném, hogy megkérnek, hagy nyalinthassák meg a mosolygödröcskémet. Volt még vagy egy tucat kocsis selfie, amik után egy olyan kép következett, amin Robin, anya, ő és én voltunk. Még a vacsora után készítettük az étteremben. Cora keze a combomon pihent, míg az én kezem a derekán. Vállam az ő válla mögött pihent meg, így nekem dőlt egy picikét és emiatt csiklandoztak szőke hajtincsei, amiket aztán óvatosan arrébb tűrtem. Mellette anya ült, anya mellett pedig Robin, de mondanom sem kell, hogy nem őket bámultam. Hanem az elképesztően ragyogó és gyönyörű barátnőmet, akit elmondhatatlanul szeretek, és aki szét fogja törni a szívemet, ha nem jelentkezik hamarosan.