41. Megbocsájtottál és visszafogadtál

Helloo,

megint egy carry rész, wohooo. Kérdés az, hogy ez a jelenlegi állapotukra nézve jó ötlet -e. ;) Nekem eléggé tetszik a rész, jól szórakoztam az írása közben, reméljük nektek is egy mosolyt tudunk vele az arcotokra varázsolni. :) Jó olvasást! Xx♥

x CORA ASHFORD X

Csendesség uralta a házat azok után, ami történt. Harry nem volt az alsószinten miután én visszamentem a konyhába, de talán jobb is volt. Az előbbi kis nézeteltérésünk szerintem mindkettőnket mélyen elgondolkodtatott és ráébresztett arra, hogy mennyire fontos megnyílni a másiknak. Elvégre, azért vagyunk ott egymásnak, hogy legyen kire támaszkodnunk, mikor ilyen időkkel állunk szemben. Én azt hittem, hogy őszinteségen és bizalmon alapult a kapcsolatunk így vártam, hogy megnyíljon nekem az érzéseiről és megossza velem a gondolatait. Mindkettőnknek egy kis időre volt szüksége, és tudtam, hogy ő is jelenleg az előbb elhangzott mondatainkon rágódott.

Észre sem vettem, de a konyhában kötöttem ki és a kezeim már egy finom csokis brownie hozzávalóit markolták. Próbáltam teljesen kiüríteni az elmémet és ösztönösen pakoltam egymás után a hozzávalókat a tálba. Megkóstoltam a csokis masszát, miután leraktam a kanalat, amivel összekevertem és ugrottam egy kicsit, mikor két erős kéz fonódott körém. Harry a fejét a nyakamba temette, de én próbáltam kibújni az öleléséből, mert irritált, hogy a problémáit nem tudta velem megosztani, de bújni és nyalni meg tudott.
- Harry, most sütök – a hangom hűvösen csattant a konyhában, és Harry karjai is azonnal lehullottak rólam.
- Látom. És? Nem ölelhetlek át, vagy mi?
- Nem tudok így dolgozni – kerültem ki a tállal a kezemben.
- Hát ez az. A rohadt munkádtól nem tudsz egy pillanatra sem elszakadni – fakadt ki, én pedig döbbenten néztem utána, ahogy kiviharzott a konyhából.
Megráztam a fejem, és az ajkamba haraptam, nehogy valami csípős hozzászólás csússzon ki a számból, amit utána kiabálhattam volna. Dühösen kevertem tovább a masszát, aztán dühösen kentem egy tepsire és dühösen vágtam be a sütőbe a tésztát. Még hogy nem tudok a „rohadt munkámtól” egy percre sem elszakadni! Azért, mert szeretem, amit csinálok és pluszban lelkiismeretesen is végzem, meg hogy a cukrászda a második otthonom, nem azt jelenti, hogy én egy percre sem tudok lazítani! Az ég szerelmére, most is kivettem egy szabadnapot, hogy eltudjak vele és a családjával tölteni egy hosszúhétvégét, és akkor még a fejemhez vágja, hogy állandóan dolgozom? Azon kívül meg, a browniet nem azért csinálom, hogy aztán a cukrászdában eladhassuk, hanem azért, mert elsősorban ő, de a családja is biztosan örülni fog neki és csak kedveskedni akartam vele. Meg lehiggadni, de hát ezt Harry újonnan meghiúsította.

Megráztam a fejem, aztán beállítottam a telefonomon egy órát, hogy jelezzen, mikor kell kivennem a sütőből a süteményt, majd elpakoltam az előszedett dolgokat és a mosogatógépbe is bepakoltam a piszkos edényeket. Ezek után viszont fogalmam sem volt róla, hogy mit kellene csinálnom, Harryvel összetalálkozni pedig semmiképpen sem szerettem volna. Újra a kert felé vettem az irányt, végül körbe jártam a házat, majd megállapodtam a hintaágynál, ami magányosan álldogált a fűben a medence előtt. Az eső már nem esett és az ég is kitisztult a nap pedig gyéren sütött, úgyhogy biztonságban voltam a hintaágyon. Leültem rá és hajtani kezdtem magamat a lábammal, mikor szitkozódásra kaptam fel a fejem. A teraszajtóban és az ablakoknál nem állt senki, így hát körülnéztem, majd észrevettem odafent Harryt az egyik erkélyen. A hintaágy bal szélébe húzódtam halkan, nehogy észrevegyen és onnan kukucskáltam fel rá. Egy fonott székben ült, egyik lábát a combján pihentette és az ölében volt valami, talán egy füzet. Dúdolgatni kezdett, de halkan így eléggé fülelnem kellett, hogy halljam is őt. Közben egyfolytában írt valamit a papírra. A hangja angyali volt és libabőrt váltott ki belőlem. Halkan elnevettem magam és megráztam a fejem, miközben arra gondoltam, hogy milyen reakciókat vált ki belőlem, már csak akkor is, ha dúdol. Haragudnom kellett volna rá, de azon kaptam magam, hogy nem is próbálok így tenni és a vigyort sem tudom letörölni a fejemről. Hirtelen megállt a dúdolásban, aztán felhorkantott és káromkodni kezdett, miközben rázta a fejét és vadul kihúzott valamit újra meg újra a papíron. Elnevettem magam, hiszen mulatságos volt, ahogy bosszankodott, noha tudtam, hogy nem kellett volna kinevetnem. Harry nem gyakran káromkodott, viszont mikor megtette akkor aztán kő kövön nem maradt. Arról nem beszélve, hogy még vonzó is volt, ahogy a csúnya szavakkal dobálózott, szóval úgy döntöttem, hogy felhívom magamra a figyelmét.
- Mit ártottak neked az égiek, hogy ilyen szavakkal illeted őket? – kérdeztem szórakozottan, az arcomon még mindig egy mosoly csücsült és egyenesen felbámultam rá. Felkapta a fejét, aztán lenézett rám, végül vissza a papírjára.
- Azt hittem, nem fogsz minden egyes pillanatban a nyakamon lógni, ha valami bajom van – használta korábbi szavaimat, hangja csöpögött a szarkazmustól.
- Azt csak azért mondtam, mert ideges voltam.
- Hát pedig én komolyan gondoltam, hogy nem várom el.
- Tisztában vagyok vele – mosolyogtam továbbra is – De hátha tudok segíteni.
- Nem hiszem, hogy tudnál – rázta meg a fejét, miközben idegesen elnevette magát.
- Honnan tudod? Lehet, hogy tök jó rímeket tudnék mondani, amiket aztán beleírhatnál a dalodba – mondtam, ő pedig meglepődve rám nézett. Eléggé bátran jelentettem ki, hogy dalt írt, miközben egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy tényleg azt írt-e.
- Akkor fogalmazok úgy, hogy nincs szükségem rímekre – pufogta, miközben visszafordult a lap felé, én pedig felnevettem.
- Miért vagy ilyen morcos Harry?
- Te viccelsz velem? – nézett le rám újra döbbenten, a szemei egész kavics nagyságúra nőttek és a szája is tátva volt – Az előbb még elhajtottál, mert dolgoztál – mondta a végét negédesen és még el is mosolyodott idegesen.
- Nos, már nem dolgozom – utánoztam le a hangszínét és visszamosolyogtam rá.
- Aha, én viszont igen, és így nem tudok – utánzott le felvont szemöldökökkel.
- Oké – válaszoltam még mindig halál nyugodtan és mosolyogva.
Tényleg jól szórakoztam szegény fiún, de azt akartam, hogy végre kiakadjon és kiadja magából azt, ami bántja, azt, hogy miért bizonytalan önmagában, a kapcsolatunkban és hogy miért nincs önbizalma. És mivel ez sértődéssel és elhidegüléssel nem sikerült, így hát újabb taktikát vetettem be. Egyelőre viszont még nem tudom megmondani, hogy hogyan sikerül a kis tervem, vagy, hogy egyáltalán hogy fog elsülni az egész.
- Miért mosolyogsz ilyen önelégülten? És miért vagy halál nyugodt? Mi van, hangulatingadozásaid vannak? – kérdezte durván, felettébb irritáltan, nekem meg még nagyobb vigyor kerekedett az arcomra.
- Csupán jól szórakozom – ráztam meg a fejemet – Tudod, elég mulatságos vagy.
- Szóval, kinevetsz? – kérdezte és felállt a székből. Egyik kezében a jegyzettömböt és a ceruzát szorította, miközben teljes testével felém fordult az erkélyen.
- Aha – mondtam, és ekkor megszólalt a telefonom, úgy hogy kinyomtam az órát és visszavezettem rá a tekintetemet – Bocs, mennem kell vissza a sütihez és nem akarlak feltartani, vagy valami – húztam el a számat, míg leszálltam a hintaágyról a nedves fűbe – De jót beszélgettünk – néztem fel rá újra mosolyogva, aztán jókedvűen felé intettem és eltűntem a látóköréből. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne törjön ki belőlem a nevetés. Az a ledöbbent arckifejezés és a tény, hogy újra a „munkám” miatt hagytam ott, felettébb szórakoztató volt, és ahogy belegondoltam, hogy miként foroghat most mérgében, a szobában, még jobban nevetnem kellett.

Kuncogva és szökdécselve közelítettem meg a konyhát, aztán húztam kesztyűt a kezemre és kivettem a tepsit a sütőből. Miután egy kicsit hűlt, elkezdtem felvágni, majd tányérra rakosgatni a szeleteket. Ezek után elvettem egy kis tányért, majd elővettem a vanília fagyit is és egy szeletet meg egy gombócot raktam a tányéromra. Egy kis kanállal indultam a nappaliba, majd bekapcsoltam a lapos képernyős tévét és befészkeltem magam a kényelmes kanapé egyik sarkába. Elfogyasztottam az isteni édességet, aztán pedig tévéztem. Mivel egy sütőműsor kezdődött az egyik adón, teljesen belefelejtkeztem és kritikus szemekkel méregettem a tortákat, amiket a nők, valamint férfiak készítettek a vetélkedőn. A lényege a minél jobban kinéző és finomabb torta volt, amit egy adott idő alatt kellett elkészíteniük adott alapanyagokból. Eljátszottam a gondolattal, hogy én vajon képes lennék-e ennyi idő alatt és megszabott alapanyagokból, bármilyen jó süteménnyel is előhozakodni, aztán persze szurkolni kezdtem a legjobb tortás versenyzőnek. Emiatt oly annyira belemerültem a saját gondolataimba, hogy észre sem vettem, mikor két kéz a vállaimra nehezedett így emiatt felsikítottam.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mondta halkan, aztán közelebb jött hozzám és a példámat követve felhúzta a lábait maga mellé a kanapéra. Nem mondtam semmit, csak tovább figyeltem a műsort, ahogy ő is, és mikor a kedvencem megkapta az első helyezést, egy ujjongás csúszott ki a számon. Éreztem magamon Harry tekintetét és hallottam, ahogy elkuncogta magát halkan, de nem fordítottam felé a fejemet. Mikor a győztes tortájának a receptjét mutatták, gyorsan előhúztam a telefonomat, aztán a tévére zoomolva lefotóztam és boldogan meredtem a receptre. A cukrászdában majd megcsinálom.

Miután vége lett a műsornak, reklám következett, Harry pedig felsóhajtott mellettem.
- Cora?  - szólított halkan a nevemen – Beszélhetnénk?
- Beszéljünk – bólintottam, aztán felé fordítottam a fejemet – Miről szeretnél beszélni? – kérdeztem normálisan, ő pedig újabb sóhajt hallatott.
- Ne haragudj, amiért ilyen bunkó voltam ma miután megérkeztünk ide – mondta, én pedig felhümmögtem, mire rám kapta a tekintetét – Mi az?
- Semmi-semmi – vontam meg a vállam és oldalra húztam az ajkaim – Csupán csak meglepett, hogy újra felhoztad a mai kis veszekedésünket.
- Át akarom beszélni, mert őszintén mást terveztem ma estére és nem akarok veled veszekedni.
- Igazán? – vontam fel a szemöldököm – Még is mit terveztél, amit elrontottam?
- Cora, nem mondtam, hogy elrontottad, úgy hogy hagyd abba, amit csinálsz – szólt rám – Oké, elismerem, roppant zárkózott vagyok, ami az érzéseimet illeti, így egy magam küzdök velük. Azonban neked be kell látnod azt, hogy igazán makacs vagy és a bolhából mindig elefántot kell csinálnod.
- Jogosan.
- Jogtalanul – vágott vissza azonnal – Látod, már megint nagyobb fiaskót kreálsz az egészből, mint kellene. Lehetetlen veled megegyezni valamin és ez annyira irritál, hogy képes lennék rád ordítani.
- Hát miért nem teszed? Szerinted csak neked kell a helyre tevés? Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok a legegyszerűbb ember és nehéz velem bánni, de éppen ezért vagy itt. Hogy a szemeimbe mond és segíts helyre tenni magam! Oh, várjunk csak, Harry Styles nem tud olyat, mert nincs elég önbizalma, mikor a párkapcsolatáról van szó.
- Cora, én bízom benned – fordult teljesen felém, míg kezeivel közre fogta az enyémeket, amik az ölemben pihentek – És bízom magunkban. És annyira nagyon szeretlek, hogy azt el sem tudod képzelni.
- Akkor miért nem mondod el, hogy miért harcolsz önmagaddal? – kérdeztem halkan, a hangom egy picit megtört és minden, amire vágytam csak az volt, hogy az ölembe vonjam és puszilgassam meg simogassam puha fürtjeit. Mégis leküzdöttem a vágyat, hogy így cselekedjek, mert muszáj volt ezt átbeszélnünk. És igen, lehet, hogy nagyon makacs voltam. De Harrynek be kellett látnia, hogy minden, amit tesz az igenis elég. Plusz, igenis meg lehet velem egyezni.
- Mert… igazából én sem tudom, mi bajom van – sóhajtott fel, míg elvette a kezeit az enyéimből és a hajába túrt, majd tenyereit a szemei elé rakta és lehajtotta teljesen a fejét. Mindig ezt csinálta, ha nem akart beszélni valamiről vagy kínos volt számára a téma. El akart bújni előlem és emiatt olyan volt, mintha még mindig egy ötéves kisfiú lenne. És ezért újra az ölembe akartam vonni őt – Bűntudatom van mindazért, amit a múltban tettem veled és úgy érzem, hogy egyáltalán nem érdemellek meg. Mert te visszafogadtál és kedves vagy, meg jószívű és szereted a hülye fejemet, én pedig megbántottalak nem is egyszer. És tudom, hogy te soha sem tudnál nekem fájdalmat okozni, ami még rosszabbá teszi a helyzetet, mert bár most úgy érzem, hogy én sem tudnálak bántani, az emlékezetem mindig hangosan emlékeztet rá, hogy már megtettettem. És… csak nem érdemlem meg, hogy ilyen édes legyél velem és szeress – mondta, közben pedig a fejét végig a kezeiben hajtva hagyta, ami miatt gombóc keletkezett a torkomba.
Valahol tudtam, hogy erről szól az egész, de nem voltam benne biztos és akárhányszor felmerült bennem, mindig félre toltam a gondolatot, mondván, már megbeszéltük ezt az egész megcsalós-nem megcsalós ügyet. De most jöttem rá, hogy Harrynek még mindig nem sikerült túltennie ezen magát, holott én már réges-régen végeztem az üggyel.
- Harry, figyelj rám – szólítottam meg, majd megköszörültem a torkom, mire egy hümmögést adott ki válaszul, hogy figyel, de rám pillantani még mindig nem volt hajlandó. Én pedig nem húztam el a kezeit, ahogy általában szoktam, mert azt akartam, hogy magától nézzen rám, és hogy ne érezze magát kellemetlenül többé – Visszafogadtalak, mert ugyanannyira szeretlek téged, mint te engem, ha nem jobban. Ebből értetődően pedig megbocsájtottam, azért ami a múltban történt. És nem is próbálok rá többet gondolni, mert minden, ami számít az az, hogy velem vagy és szeretsz. És igen, van, mikor valóban eszembe jut az egész dolog, de akkor is inkább nevetve gondolok vissza rá, mintsem mérgesen vagy szomorúan. Mert a rohadt életbe! Cora Ashford vagyok, egy Ausztrál cukrász és valószínűleg az emberiség összes süteményéből ettem már. Ráadásul láttál teli szájjal is enni, részegen, betegen, csókoltál meg reggeli lehelettel és még mindig itt ülsz mellettem – nyomtam meg az utolsó szót, mire végre Harry felemelte a fejét a tenyereiből és egy apró mosollyal az arcán nézett rám – Azt ne felejtsük el, hogy munkamániás vagyok. És makacs és nem lehet velem könnyen megegyezni – tettem még hozzá, miközben nekem is egy apró mosoly játszadozott az ajkaimon – És lehet édes vagyok, meg jószívű, de csakis azért, mert megérdemled – mondtam mélyen a szemeibe nézve. Egy pár pillanatig még meredtünk így egymásra, végül Harry szó szerint rám cuppant, eldöntött a kanapén, míg kezeit körém fonta és a fejét pedig a mellkasomra fektette.
- Annyira szeretlek, mondtam már? – sóhajtott fel, mire elmosolyodtam és a kezemet a hajára raktam, végül csavargatni kezdtem a barna tincseket.
- Igen, mondtad már – válaszoltam csöndesen, ő pedig sóhajtott még egyet.
- Köszönöm – mondta egy kis idő után – Köszönöm, hogy megbocsájtottál és visszafogadtál.
- Azt hittem azt köszönöd, hogy beléd szerettem.
- Um, nos, talán azt is megköszönhetem. Szóval, köszi? – kérdezett rá, miközben nevetés hagyta el az ajkait és én is felkuncogtam.
- Azt csakis magadnak köszönheted.
- Én vagyok a világ legmázlisabb sráca – sóhajtotta újra.
- Tudom, kész főnyeremény vagyok.
- Még reggeli szájszaggal is.
- Héj – csaptam finoman a vállára, mire felnevetett és a fejét még jobban a mellkasomba fúrta.
- Amúgy nem, most igazából a browniekra gondoltam.
- Oh. Finom lett az biztos – válaszoltam szórakozottan, majd csend telepedett ránk, amíg újra meg nem szólaltam – Tényleg úgy gondolod, hogy nem tudok elszakadni a munkámtól?
- Micsoda? – emelte meg a fejét – Dehogyis. Azt csak azért mondtam, mert fájt, hogy visszautasítottál. Tudod, hogy imádom benned, hogy munkamániás vagy. Az pedig egy teljesen más dolog, hogy szeretsz a szabadidőben is sütni. Amíg finomat sütsz, addig nem haragszok érte.
- És, ha nem finom? Akkor dühbe gurulsz? – kérdeztem és egy vigyor kúszott az arcomra.
- De még mennyire – emelte fel a fejét a mellkasomról és kezeivel megtámaszkodott mellettem a kanapén.
- Szóval akkor, kihasználsz – állapítottam meg, miközben az ujjaim a kivágott nyakú pólójához csúsztak és beakasztottam a nyakláncába.
- Teljes mértékben – válaszolta, miközben én az ujjaimmal a bőrét karmolásztam.

- Azt hiszem, élvezem, ha kihasználnak – pillantottam fel rá, noha az ő tekintete szigorúan az ajkaimra volt irányulva, így nem ért meglepetésként amint lehajolt hozzám és megcsókolt. Tenyeremet a pólóján belül a mellkasára fektettem és élveztem meleg bőrének érintését a kezemen. Ajkaival finoman és édesen becézgette az enyéimet, miközben a nyelvével simogatott és próbált ártatlannak tűnni, miközben mindketten tudtuk, hogy a mi csókunk minden, csak nem ártatlan. Mikor elvált tőlem mindketten lihegtünk, ami engem mosolygásra késztetett. Ő is elmosolyodott, aztán az orrát az enyémhez dörgölte és elhúzódott a fejével az enyémtől, majd kérdőn nézett rám. Ugyanúgy kérdőn pillantottam vissza rá, mire csak egy angyali mosoly terült el az arcán és szólásra nyitotta a száját.
- Akkor most mi lesz? Adsz a sütiből, vagy nem?