40. Kirándulás

Helloo,
ouuu Carry kirándulni indul.:3 Elég jó részre sikeredett, természetesen két főszereplőnk végig jelen vannak és mivel már tudjuk, hogy mire készülnek, már csak az hiányzik, hogy hova és hogy milyen hangulatban utaznak. ;) Okayyyy enough spoiler mára, legyetek jók és kommenteljetek a rész alatt! :3 Szép hétvégét és jó olvasást! Xx♥
P.S.: This is not album of the year. This is album of the life. ♥

x CORA ASHFORD x

Izgatott voltam, amiért végre volt esélyem egy kicsit felfedezni Angliát. Mióta ideköltöztem, nem igazán jártam Londonon kívül, ami eléggé szomorú mikor így jobban belegondolok. Szerettem utazni, új helyeken járni és új emlékeket szerezni szóval miután megbeszéltük Harryvel, hogy hétvégére leutazunk a családjához Holmes Chapelbe, totál belelkesültem. Egyáltalán nem aggódtam a találkozó miatt, noha első hallásra az ötlete igenis ijesztőnek tűnt. De aztán elhessegettem a gondolataimat, hiszen mi rossz történhetne? Kétlem, hogy Harry anyukája vagy apukája ne kedvelne, hiszen két gyerekük máris az ujjaim köré van tekeredve, ráadásul úgy, hogy nem csináltam semmi mást, csak önmagamat adtam. Úgy hogy nincs mitől félnem, amíg ugyanezzel a módszerrel próbálkozok belopni magamat Harry szüleinek a szívébe. Ha valamilyen csoda folytán ez mégsem sikerülne… nos, akkor pechem van.

Harryt is fúrta a kíváncsiság, hogy mégis miért nem idegeskedem, vagy, hogy hogyan tudok ilyen nyugodt lenni, mikor a szüleihez visz bemutatni engem, mint a barátnőjét. Közöltem vele a tényeket, hogy imád engem, ahogyan Gemma is, szóval miért ne imádnának a szülei is? Persze ezt az egészet a legtöbb nagyképűséggel próbáltam beadni neki, úgy hogy a végén megint megkaptam, hogy miért is nem lettem színésznő, miközben egy jót nevettünk magunkon. De azért láttam rajta, hogy ő igenis ideges volt. Nem tudom miért, nem mondta el, de látszott rajta.

Devon.

Először kicsit hülyén éreztem magam, hiszen nem értettem, hogy miért hajtottunk le az autópályáról és miért Devon város táblája mellett haladtunk el, de amint Harryre pillantottam, aki fél szemmel szintén engem nézett és már alig bírta visszafogni a vigyorát, tudtam, hogy nem én vagyok a hülye. Kérdések tömkelegével rontottam neki mialatt ő elvezetett egy aranyos kis családi házhoz. Mikor mi értünk oda, senki nem volt még ott, legalábbis egy autó sem állt ott aztán mikor bementünk, akkor sem voltak ott rajtunk kívül. Mikor kérdeztem, hogy miért nem jöttek meg még a szülei, azt mondta, hogy majd csak szombaton reggel érkeznek meg, mert Robinnak, a nevelőapjának, akit néha apának hív, még dolgoznia kellett aznap mikor mi odaértünk. Kicsit bántam, amiért végül nem Holmes Chapelbe mentünk, de Harry megígérte, hogy oda is mindenképpen el fog vinni, főleg mert neki is hiányzik a város, a ház ahol felnőtt és a régi szobája, pontosabban a régi ágya, amit nagyon szívesen fog velem megosztani. Addig pedig be kell érnem a nyaralójukkal, ami teljesen levett a lábamról. Tudjátok, pontosan az a fajta ház volt, mint a filmekben szokott lenni. A fantáziám is rögtön elszaladt velem, elképzeltem, amint pár év múlva Harryvel mi is veszünk valahol egy nyaralót, ahova majd félrevonulunk hétvégékre a gyerekeinkkel, akik pontosan úgy fognak kinézni, mint ő. Ugh, egy kicsit előre szaladtam…

Mióta megérkeztünk, két óra telt el, a házat már régen otthonossá tettük. Esni kezdett az eső miután kipakoltuk a cuccainkat, szóval az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy muszáj gyertyát gyújtanunk. Harryvel felkutattuk az egész házat, míg meg nem találtuk őket, aztán az alsó szinten mindenhova tettünk egy üveggel és meggyújtottuk őket. Kellemes illatot kreált a légtérben és aranyossá varázsolta a hangulatot. Mivel mindketten éhesek voltunk, eldöntöttük, hogy rendelünk szükséges dolgokat a Tescoból, hiszen egyikünknek sem volt kedve kimenni a házból a zord, hideg időbe. Hogy felgyorsítsuk az áruk ideérését, ráfizettünk még néhány fonttal a kiszállításra, és fél óra alatt már csöngettek is az ajtón, mindennel, amit rendeltünk.
- Képzeld, Niall felhívott múltkor és arról kérdezett, hogy nem-e lenne kedvem meglátogatni őt Los Angelesben – jegyezte meg Harry miközben besétált lassan a konyhába. Megfordultam egy kicsit hogy rálássak aztán egy halvány mosollyal az ajkaimon ráztam meg a fejem mikor láttam, hogy az áfonyákat csipegette a műanyag dobozból melyben benne voltak.
- Igen? – kérdeztem vissza, mutatva, hogy hallottam, amit mondott és érdekelt is, amiről beszélt – És, mit mondtál neki? Mész?
- Nem beszéltünk le rendes időt – mesélte tovább, míg én összeszedtem a papírokat és a kukába dobtam. Miután kivettem a hűtőből a vizet, helyet foglaltam az egyik széken, Harryvel szemben majd letekertem az üveg kupakját és beleittam az üvegbe. Talán nem a leghigiénikusabb, de Harry amúgy sem szereti az ízesített vizet, szóval a magaménak könyveltem el már akkor, mikor a kosárba húztam a darabot az interneten – Mondtam neki, hogy itt vagyunk meg minden aztán a téma teljesen elterelődött. 
- Ah, értem – bólogattam aztán magam felé húztam a dobozt és kivettem egy marékkal az áfonyából. Szemenként potyogtattam a számba a sötétkék-lilás színű gyümölcsöt, míg magam elé meredtem, az agyam teljesen üresen tátongott, aminek örültem. Régen volt már olyan, hogy nem kellett semmin gondolkodnom – Emlékszel mikor mi voltunk Los Angelesbe? – kérdeztem amint elmosolyodtam és rávezettem a tekintetem a srácra. Gyűrűvel díszített ujjait összefonta a pulton maga előtt, míg előrébb dőlt így a nyaklánca is ide-oda kezdett billegni.
- Oh, igen, az jó volt – nevetett – Visszamennék veled. Talán jöhetnél, velem mikor megyek Niallhöz?
- Szívesen mennék, azonban tudod, hogy mennyire szűkös a beosztásom és gondolom, szeretnél egy kis időt eltölteni Niallel, mivel nem mostanában találkoztatok.
- Meghiszem, hogy le tudnám rendezni, hogy el gyere velem – kacsintott rám, míg egy mindent tudó vigyor húzódott az arcára. Elnevettem magam aztán felsóhajtottam. Persze, hogy el tudná intézni.
- Igen, tudom, hogy mindenkit képes vagy elbűvölni, azonban Jack és Louise szorosabbra fogták a nyakörvemet mióta az életembe léptél – közöltem vele, azt hiszem abban a pillanatban először azóta, hogy megtapasztaltam a főnökeim viselkedését.
- Hogy hogy? – kérdezte meglepetten, a szemöldökei felhúzódtak egészen a homlokáig – Minden alkalommal bent vagy és gyakorlatilag te vagy a legjobb cukrászuk. Miért vannak oda azért, ha kiveszel egy-két napot vagy egy hetet?
- Mielőtt összejöttem volna veled, nem vettem ki egy szabadnapot sem. Louisenek kellett rám erőltetnie azt, hogy ne menjek be – osztottam meg vele a gondolataim aztán felkeltem a helyemről és visszatettem a hűtőbe a vizemet. Nem volt olyan jó íze, ha felmelegedett.
- Miattam néznek rád rossz szemmel? – ráncolta a homlokát, a hangja lejjebb esett vagy két oktávot vagy mi a csudát és totál komolynak hangzott – Én vagyok a hibás?
- Ugh, nem így értettem. Jack és Louise észrevette, hogy mióta nem vagyok szingli, több időt szeretnék a cukrászdán kívül tölteni, mikor nem hiszem, hogy ez így van, hiszen akaratos vagyok és az esetek többségében ellened megyek, így a munkahelyemen kötök ki. Ők csak, nos, szerintem meglepte őket, hogy egyik pillanatról a másikra több szabadnapot kértem ki, főleg ebben az évben és tavaly is elég sokat mondtam, hogy kiveszem ezt a hétvégét, azt a hétvégét.
- Hihetetlennek találom, hogy ennyire karrierorientált vagy – rázta meg a fejét egy halvány mosollyal az arcán. Közelebb húzta magához az áfonyás dobozt a mutatóujjával aztán kivett belőle egyet és a szájába ejtette. Megvontam a vállam az hallatán, amit mondott, mert igaza volt és teljes mértékben egyetértettem vele.
- Serenán és Jaien kívül sosem volt senki más az életemben, nos, azok után, hogy elköltöztem otthonról. Ők is a munkájukra fordították az idejüket, mindhárman ilyenek vagyunk, talán emiatt is olyan szoros a barátságunk. Szóval ebből kifolyólag sosem láttam értelmét annak, hogy kivegyek akár egy nap szabadságot is. Halálra unom magam, ha van egy kicsivel több szabadidőm. Azonban nekik jelenleg ott vannak az ikrek nekem meg lett egy párkapcsolatom, így azt hiszem mindhárman egy kicsit visszavettünk a munkásságunkon.
- Értem – bólogatott – Nem akadályozlak meg semmiben mellesleg, igaz? – kapta rám a tekintetét hirtelen amint a kérdés elhagyta a száját. Az a bizonytalanság mely az arcára és a hangjába költözött elszomorított egy kicsit. Harrynek nem kellett mondania, tudtam, hogy többször is úgy érezte, hogy nem elég ő, mint ember vagy éppen az, amit csinál.
Szóval mivel ezzel tisztában voltam, erőt vettem magamon, és míg mellé sétáltam, összeszedtem a gondolataim.
- Had mondjak neked valamit, oké? – bólintott, én meg vettem egy mély levegőt miután ő felém fordult aztán a kezeimet a térdére tettem – Az élet kilátástalan és kiszámíthatatlan. Sosem tudhatjuk, hogy milyen akadályt vagy éppen esélyt dob elénk és emiatt olyan izgalmas minden nap. Egyik sem lesz olyan, mint a másik.
- Mi köze van ennek ahhoz, amit mondtam? – kérdezte kíváncsian, a fejét egy picit oldalra billentette és az ajkaival csücsörített. Ilyenkor mindig olyan édes volt és más sem szerettem volna, csak hozzábújni és soha el nem engedni.
- Az, drága egyetlen bogaram, hogy te is teljesen kiszámíthatatlanul kerültél az életembe, viszont ez volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ha valamit is változtattál a mindennapjaimon, csak annyi volt, hogy boldogabbá tettél, mint gyakorlatilag voltam. A jelenléted feldob és imádok veled lógni vagy csak telefonon keresztül is beszélni – mosolyogtam rá, bíztatva, hogy minden, amit mondtam valós volt és komolyan gondoltam – Egy csoda vagy és sosem lennél képes az utamba állni, semmilyen formában.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte amint nyelt egy nagyot majd pislogott egyet-kettőt egymás után, hirtelen. Azonnal rábólintottam a kérdésére, egy pillanatig sem gondolva más válaszra, csak is arra, hogy úgy gondoltam mindent, ahogy közöltem vele.
- Borzalmasan hadarok és az esetek többségében valószínűleg nem is vágod, hogy miről, mert őszintén, én sem tudom, hogy mit mondtam az, előbb és hogy volt-e értelme.
- Levágtam belőle, hogy tökéletes vagyok és a legjobb dolog, ami veled történhetett – vigyorgott rám.
- Pontosan – értettem egyet megint, s bár míg én teljesen komolyan gondoltam, sejtettem, hogy amit Harry mondott, számára viccként pörgött le a nyelvéről – Ugye tudod, hogy halálosan komolyan beszélek? – faggattam oldalra billentett fejjel.
- Persze, hogy nem – nevette el magát – Cora, hiszem, hogy történtek jobb dolgok az életedben, mint én. Például, elvégezted az egyetemet.
- Igen, az egy jó dolog, de közel sem annyira, mint te. A diplomám mindörökké velem marad, azonban te lehet, hogy nem. Had becsüljelek már meg addig, míg itt vagy, oké?! – zúdítottam rá a gondolataim amint hátráltam egy-két lépést, hogy ne az arcába ordítsam a mondani valómat.
- Honnan veszed, hogy nem maradok örökké az életedben? Te talán nem látod a jövőt velem?
- Komolyan, néha megfordul a fejemben, hogy bipoláris vagy-e vagy sem – sóhajtottam fel amint a szarkazmustól csöpögő véleményem elhagyta a számat – Harry, kérlek, persze, hogy el tudom képzelni a jövőnket együtt, de honnan veszed, hogy Kendall 2.0 nem lép majd közbe?
- Szóval még mindig nem bocsátottál meg amiatt teljesen – motyogta, azzal a gondolattal remélvén, hogy nem hallom majd meg, azonban nekem annál jobb fülem volt.
- Megbocsájtottam, de sosem fogom elfelejteni. Azt hittem, hogy ezzel tisztában voltál, hiszen mondtam is neked. Tudod, nagyon mélyen érintett a téma, és noha a múltban hagytuk, nem tehetek az ellen, hogy itt-ott felbukkan bennem az, ami történt és elbizonytalanodok.
- Miért bizonytalanodsz el? Te vagy az egyetlen, aki érdekel.
- Velem is ez a helyzet. Te miért bizonytalanodsz el?
- Miről beszélsz? – pillantottam rám zavartan aztán mellém nézett, megpróbálva elkerülni a tekintetem.
- Tisztában vagy azzal, hogy miről beszélek, Harry – néztem rá erőteljesen. Sosem jött még fel kettőnk között ez a téma, így azt gondoltam, hogy ideje volt – Talán nem mondod, de úgy tudlak olvasni, mintha egy nyitott könyv lennél. Tudom, hogy bizonytalan vagy. Talán nem a kapcsolatunkban, de magadban. Miért érzed úgy, hogy nem vagy elég?
- Én nem érzek így… igen is magabiztos vagyok a kapcsolatunkban, ahogy mondtad, számomra is te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem.
- És a banda? A karriered? – kérdeztem vissza, a szavaimmal utánozva őt, amikor felhozta a diplomámat. Félreértés ne essék, nem akartam én megbántani Harryt, te jó ég, eszemben sem volt és sosem lettem volna rá képes, szándékosan legalábbis totál biztos, hogy nem. Csupán azt akartam, hogy ismerje be, hogy bizonytalan. Nem azért, hogy ezután ezzel piszkálhassam, hanem hogy segítsek neki túllépni ezen az egészen.
- Cora…
- Harry – utánoztam, amit mondott, szinte azonnal hogy ő kimondta a nevemet. Tudtam, hogy nem mondott volna semmit amúgy sem. Vett egy mély levegőt mielőtt felállt volna a pulttól és ide-oda sétálgatott volna a konyhában – Nézd, nem akarlak bántani és nem akarok veszekedni veled, csupán azt szeretném, ha nem köntörfalaznál, mikor az érzéseidről van szó.
- Miért beszélünk erről egyáltalán? – kérdezte hirtelen amint felém fordult és a pultra támaszkodott a kezeivel – Azért hoztalak el ide, hogy relaxáljunk, hogy együtt töltsünk egy kis időt és jól érezzük magunkat.
- Azért beszélünk erről, mert ez egy komoly téma, melyről előbb utóbb amúgy is szót kellett volna ejtenünk. Jobb, ha előbb kitoljuk az útból, nem? A reakciódból ítélve, eléggé aggaszt, szóval elhiheted, hogy a mai nap folyamán, sőt, ha kell, akkor egész hétvégén keresztül, az orrod alá fogom nyomni a szituációt, mert, hogy én addig nem nyugszom, míg felnőttek módjára megbeszéljük ezt az egészet, az is biztos.
- Még mindig nem vágom, hogy miért vagy ennyire fenn akadva az egészen, Cora.
- Mert érdekel, hogy mi van veled, hogy érzed magad. Elhiheted, hogy nem a legjobb érzés tölt el, mikor arra gondolok, hogy mennyire bizonytalan vagy magadban, mikor rólam van szó. Szerinted nem figyeltem meg, hogy a mai napig olyan, mintha tojáshéjon lépkednél körülöttem?
- Ez nem így van… Cora, kérlek, hagyjuk, oké?
- Oké – adtam fel hirtelen, a hangom halk volt és az arcomra felköltözött a meglepettség – Hagyjuk. Viszont akkor remélem, hogy van valaki, aki el tud jönni értem és haza tud vinni.
- Mi? – kérdezte ijedten, a hangja olyan halk lett, mint az enyém volt és gyors léptekkel felém közeledett – Miért akarsz hazamenni?
- Oh, úgy gondoltad, hogy maradok azok után, hogy nem tudsz őszinte lenni velem? – pillantottam fel rá kérdő tekintettel meg szemöldökökkel melyek valószínűleg a hajvonalamig felhúzódtak – Arról nem beszélve, hogy képtelen vagy felnőttek módján beszélni arról, hogy mi van veled? Szerintem már ismerjük egymást elég régóta ahhoz, hogy nyitottan beszéljünk az érzéseinkről, vagy tévedek?
- Nem fogok hazudni, jelenleg úgy érzem magam, mintha anyámtól kapnék fejmosást valamiért.
- Nem ez volt a szándékom, és ezt te is tudod – mondtam kimérten, az ajkamba haraptam aztán megráztam a fejem – Mindegy, nem fogom pazarolni az időmet erre az egészre, ha téged sem érdekel. Innentől ne várd, hogy minden egyes pillanatban a nyakadon lógjak, ha úgy látszik, hogy valami bajod van.
- Eddig sem vártam el – jegyezte meg makacsul.
- Ezek után sem kell – küldtem felé egy erőltetett mosolyt aztán megfordultam és leléptem a konyhából. A hátsókert fele igyekeztem, annak ellenére, hogy esett az eső. Volt egy kisebb terasz rész, ami fedett volt, szóval miután becsuktam magam után az elhúzható ajtót, a székek fele igyekeztem.

Kellett egy kis friss levegő, mert a gondolataim teljesen össze voltak kavarodva, a felét sem mondtam el Harrynek, amit akartam. Valami bekattant nálam és azok a szavak hagyták el a számat melyeknek nem kellett volna. Vagyis, az előtt történt, hogy lett volna esélyem felhozni azt, amit ténylegesen akartam. Csak is az ő érdekében akartam beszélni erről az egészről. Tényleg sosem akartam megbántani őt vagy az agyára menni az akaratosságommal, de egyszerűen csak kifurakodott belőlem az egész. Nem akarom, hogy akármikor is úgy érezze, hogy ő nem elég nekem vagy az, amit csinál, mert ő minden, amire szükségem lehet egy barátban, legyen szó párkapcsolatról vagy csak barátságról. Nem akarom, hogy bizonytalankodjon önmagát illetően, hiszen egyszerűen csak nincs miért így éreznie. Harry az egyik legjószívűbb ember, akivel valaha is találkoztam, komolyan akkora szíve van a mellkasába temetve, mint az Atlanti-óceán, és képtelenség, hogy ő ezt ne lássa. Fogalmam sincs, hogy hogyan segíthetnék neki ezt megérteni, vagy belátni, elfogadni, hogy igenis, jó ember, sőt, több mint jó, a világ valószínűleg meg sem érdemli őt. És hogy tökéletesen elég az, amit az emberekért tesz, amit a családjáért, rajongóiért, barátaiért és értem csinál. De az is biztos, hogy addig nem nyugszom, amíg el nem érem nála, hogy ezt ő is belássa. Veszekedjünk addig akármennyit is. Ha rámegy a kapcsolatunk, akkor is. Mert ha ő boldog és elégedett, akkor én is az vagyok.