Epilógus - Sugar

Helloo,
ugh el sem hiszem, hogy máris elérkeztünk az epilógushoz. Ah, fogalmam sincs mit mondjak, vagy írjak, egyszerűen csak örülök neki, amiért ennyien kitartottatok mellettünk és Carry mellett és velünk együtt izgultátok kapcsolatuk nem éppen bökkenőmentes útját.:) Fogalmunk sincs mennyien fogtok az epilógusnak örülni, hogy elégedettek lesztek -e vele, vagy sem, akárhogy is a véleményeiteknek mindig örülünk! Jó olvasást! Xx♥

x HARRY STYLES x

Az időjárás eszméletlen hülye volt, a levegő fülledt és nehéz, a nap bujkált a hatalmas fehér felhők mögött, és amiért nem számítottam rá, hogy délre ennyire meleg lesz, fekete famert és szürke rövid ujjú pólót vettem fel ma reggel. Még egy citromsárga pulóver is volt nálam, tekintve, hogy London időjárása mindig is becsapós volt, szóval attól még, hogy most majd meg lehet fulladni a fülledt levegőtől, attól még délután tombolhat a legnagyobb vihar mennydörgéssel és villámlással karöltve.

Na de meteorológus sem vagyok, szóval az időjárás meghatározását másokra hagyom.

Furcsa volt megint London ismerős utcáit róni azok után meg pláne, hogy egy huzamban öt hónapot töltöttem Los Angelesben. Éppen ideje volt már újra hazahúzni a seggemet, hiszen anyunak születésnapja lesz, azt pedig soha se hagynám ki, szóval már hetekkel ezelőtt megvettem a repülőjegyeket és elintéztem, hogy itthon tölthessek egy hetet, talán kettőt nyugiban a családommal.

A telefonom egy rezgéssel jelezte a zsebemben, hogy értesítésem érkezett, így nagyot sóhajtva halásztam elő a zsebemből. Értesítés helyett üzenet várt Gemmától, hogy sikerült –e már ajándékot találnom anyának.

Felemeltem a fejemet a telefonból és körülnéztem, de mivel egy olyan üzlet sem volt a közelemben, ahonnan szívesen vásároltam volna valamit anyunak, csak visszaválaszoltam a nővéremnek, hogy rajta vagyok az ügyön.

Ezután visszacsúsztattam a zsebembe a telómat, miközben a lábaim akaratlanul is tovább vittek, így esélyem volt neki ütközni valakinek. Az illető illata az előtt az orromba kúszott, még mielőtt felpillanthattam volna rá, és mivel az édeskés, női parfüm nagyon is ismerősnek tűnt, egy kicsit talán hevesen kaptam fel a fejemet.

Alig akartam hinni a szememnek, mikor a világ leggyönyörűbb arca tárult elém és még hónapok után a szakításunkkal is azon a véleményen voltam, hogy Coránál szebb lányt nem igen láttam még életemben.
- Harry – mondta ki a nevemet egy meglepett hangleejtéssel, édes akcentusa zene volt a füleimnek, az arcomra pedig akaratlanul is egy széles mosoly kunkorodott.
- Szia Cora – köszöntem vissza neki mosolyogva, aztán a kezemet a felkarjára csúsztattam, majd kicsit arrébb húztam, hiszen a járda közepén álltunk és emiatt néhány csúnya pillantással illettek a járókelők, tekintve hogy elálltuk az utat.

A bőre meleg volt és sima és hirtelen olyan helyesnek tűnt, hogy megfogtam a kezét, hogy el sem akartam engedni őt. De kénytelen voltam, mikor leengedte a kezét kettőnk között és az alsó ajkába harapva nézett rám.
- Hogy vagy? – kérdeztem, hangomban őszinte kíváncsiság bújt meg és igazából majd meghaltam a válaszáért, hogy tudjam, hogyan érzi magát.
- Jól, és te? – kérdezett vissza egy kis mosollyal az arcán, míg nekem a szívem ezerszer gyorsabban kezdett verni a mellkasomban, a hasamban pedig életre keltek azok a bizonyos pillangók is.

Mondhat akárki akármit, én még mindig fülig szerelmes voltam Cora Ashfordba.
- Én is, remekül – bólogattam – Merre tartasz?
- Ebédszünetem van, szóval ebédelni készültem. Van kedved velem tartani? – kérdezte, én pedig azt hittem majd kiugrok örömömben a bőrömből.

Még csak nem is nekem kellett felajánlanom, hogy igyunk meg együtt valamit, ő tette meg helyettem. Ami azt jelenti, hogy ő is szeretne velem egy kis időt eltölteni. Ebből pedig automatikusan arra a következtetésre jutok, hogy hiányzom neki. Vagy legalábbis hiányoztam.

Ugh Harry, elég a kombinálásból, mielőtt még csúnyán arcra esel. 

- Igen, persze, nagyon szívesen – kezdtem bólogatni, aztán menet irányt változtattam, majd becsapódtam mellé és lassan elindultunk – Hol szeretnél enni?
- Igazából még nem tudom, nem döntöttem el, úgy hogy átadom neked a felelősség súlyát – mosolygott fel rám szélesen, és ezáltal én sem tudtam letörölni a vigyort az arcomról.
- Oké. Akkor umm… - túrtam a hajamba bal kezemmel, közben pedig próbáltam észrevétlenül a helyére igazítani a tincseket, hogy tetsződjek Corának – Nando’s? – kérdeztem az első éttermet, ami az eszembe jutott.
- Mehetünk – bólintott rá, én pedig hirtelenjében tudtam. Tudtam, hogy abban a pillanatban mindketten készen állunk arra, hogy újra kezdjük. Újra kezdjük azt, amit először nem sikerült úgy befejeznünk, ahogy akartuk. 

50. Hagytuk elúszni

Helloo,

először is ne haragudjatok a csúszás miatt, but nem fogunk magyarázkodni, mert arra senki sem kíváncsi. Inkább olvassátok az utolsó részt, melyről igazából nem tudok semmit sem mondani, hiszen fogalmam sincs milyen lett, vagy hogy nektek tetszeni fog -e. Szóval döntsétek el ti magatok és ne felejtsétek el megosztani velünk!:) Jó olvasást! Xx♥

x CORA ASHFORD x

Felkaptam a fejem, mikor Alfie felvisított mellettem. Készen álltam ugrani, valószínűleg olyan lehettem, mint egy anyatigris és csak azért, mert a két kis ördögfióka rám lett bízva egy pár órácskára. Ugyanakkor én javasoltam Serenának és Jainek, hogy menjenek el valahova és töltsenek el egy egész napot kettesben, szóval gyakorlatilag én találtam ki azt is, hogy majd én vigyázok az ikrekre. Csak azt nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.

Komolyan minden tiszteletem a szüleiké, hiszen a két kisfiú olyan pajkos és virgonc volt, hogy másodpercek alatt káoszt tudtak varázsolni, és hát ez most sem volt másképp. Mikor két órája lefektettem őket aludni az ágyamra, és szortírozni kezdtem a felesleges dolgaimat a szobában, eszembe sem jutott, hogy mekkora káosz lesz ebből, ha a két rosszcsont felébred.

Most pedig itt ülünk mi hárman a rengeteg holmi között, és míg én egy kacatos ládát túrtam fel, addig a fiúk mellettem mindent szétdobáltak, ami csak a kezeik közé került. És jelen esetben most kinyomtatott fényképeket. Alfienál pedig egy olyan fotó volt, amin természetesen rajta volt az anyukája és az apukája is, a kissrác pedig annyira okos volt, hogy rögtön felismerte a szüleit és vigyorogva, kiabálva, meg pici, ámbár duci mutatóujjával édesapja fejére mutogatott.

- Az ott apa, úgy bizony – hajoltam hozzá közelebb mosolyogva, majd egy puszit nyomtam szőke kishajára és még jobban szemügyre vettem a képet.

Tökéletesen emlékszem mikor lett készítve, valamilyen kerti parti féleségen voltunk és Serenával bepózoltunk Jai két oldalán. Amúgy is mindig azzal szívattak minket, hogy Jai mindkettőnknek beteszi időnként, így hát néha még rá is játszottunk.

- Látod, milyen idétlenül vigyorgott? Pft, hogyne vigyorogna ilyen idétlenül, ha két ilyen bombázó feszít mellette, nem igaz? – beszéltem továbbra is a kissráchoz, aki válaszolt valamit nekem a babanyelvén, amit mindenesetre nem értettem meg. De élveztem, mikor válaszolt nekem, mert borzasztó édesnek találtam a baba gagyogásukat – Remélem majd neked is lesz két ilyen főnyeremény barátnőd. Aztán ha ezt édesapád ellenezné, juttasd eszébe, hogy annak idején neki is kettő volt.

Alfie semmit nem értett abból, amit mondtam neki, de én jól szórakoztam saját magamon, így hát még pár kuncogás is elhagyta az ajkaimat, ami miatt viszont csak felhívtam magamra Collin figyelmét, aki érdeklődve, komoly arckifejezéssel és kissé eltátott szájjal nézett rám.

- Na, mi az szépfiú? – kaptam el picike lábát, ami előttem hevert a szőnyegen és megszorongattam neki, mire elvigyorodott és elhúzta előlem. Felemelte két kis kezét, az egyik ökölbe volt szorítva, ahogy nagyrészt mindig, a másikban viszont tartott egy fényképet, és mivel máris láttam, hogy összegyűrte, óvatosan kihúztam a kis mancsából – Ne haragudj baby, de játssz valami mással, oké? Tessék, itt az autód – hajoltam előre, hogy elérjem a nagy piros autót, amit aztán elé toltam, ő pedig rögtön tovább is taszította. Persze, minek játszana az autójával, ha vannak fényképek, amiket összegyűrhet, bekaphat és összenyálazhat?

Lepillantottam az ölembe, ahol próbáltam kisimítani a fényképet, csak arra nem számítottam, hogy a papírról majd Harry vigyorgós képe köszönt vissza rám. Fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, ahogy felemeltem a képet és közelebb tartottam az arcomhoz, hogy jobban tanulmányozhassam magunkat rajta.

Néha komolyan megkérdezem magamtól, hogy miért szakítottunk. Hogy miért nem próbálkoztunk tovább, erősebben és reményteljesebben, hogy miért hagytuk, hogy csak úgy elússzon mindenünk, ami az utóbbi hónapokban tökéletes és mesébe illő volt. Habár a kifejezés, hogy ’hagytuk elúszni’ kicsit túl erős volt.

Hisz minden, ami jó volt, az még mindig meg van és attól, mert szakítottunk még nem szűntem meg szeretni. Azt hiszem sosem szűntem meg őt szeretni, de ez akkor mikor közösen arra jutottunk, hogy jobb lesz, ha befejezzük, nem volt elég. És ez most hülyeségnek hangozhat, és valószínűleg kívülálló szemmel annak is tűnik. De mi ketten tudjuk Harryvel, hogy nem azért nem működött, mert nem szerettük a másikat. Vagy azért mentünk ketté, mert elhidegültünk egymástól. Mert nem így volt. Igen, nyílván közre játszott az is, hogy elhidegültünk egymástól, ez viszont csak azért volt, mert nem láttuk egymást. Nem voltunk együtt, nem aludtunk el egymás mellett, nem jött be hozzám a cukrászdába, nem mentünk randizni, nem találkoztunk és csak azért, mert míg én továbbra is Londonban dolgoztam a cukrászdában, addig ő LA –ben és a távolság szépen lassan túlnőtt rajtunk.

Az elején még persze ment minden, ugyan már akkor is nehéz volt, de a kezünkben volt az irányítás, mindent uralom alatt tudhattunk és örültünk minden egyes kis másodpercnek, amit web kamerázással tölthettünk. Aztán mindkettőnk hócipője tele lett azzal, hogy egyszerűen csak más országokban, más kontinensen tartózkodunk, és azt hiszem, mindketten belefáradtunk abba, hogy harcoljunk valamiért, ami rég elvesztette az értelmét és varázsát. Így hát megegyeztünk abban, hogy a távkapcsolat nem nekünk lett kitalálva. És ketté váltak az útjaink.

Nem mondom, hogy sirattam a kapcsolatunkat, de mikor esténként teljesen magányosan és üresnek érezve magamat befeküdtem az ágyamba, olyankor azért mégis elmorzsoltam néhány könnycseppet a sötétben. És mivel jobban éreztem magamat utána, időnként még mindig hagyom, hogy az érzelmek egyszerűen csak eluralkodjanak rajtam és alaposan kisírom magamat.

Ahogy újra lepillantottam a fényképre, a tekintetem találkozott boldog arckifejezésünkkel és fájdalom hasított a mellkasomba, tudtam, hogy megint itt lesz az ideje egy ilyen kis sírós estének. Nem feltétlenül Harry miatt. Inkább csak úgy általában, mert hiába vagyok körbevéve ezzel a két kis imádnivaló rosszcsonttal, mert hiába töltöttem a tegnap estét is a Brooks család társaságában, vagy hiába facetimeoltam Milesszel és anyuékkal a minap, egyedül éreztem magam. És ez egy roppant nyomorult érzés, ami annyira összetudja csavarni az ember szívét, hogy legszívesebben néha betörnék a mellkasomba és kitépném saját magamnak azt a hülye létfontosságú szervemet, csak hogy végre feltudjak lélegezni. Milyen ironikus, nem?

- Appppa – kiáltott fel Alfie, amint egy újabb fényképen mutogatott apukájára és emiatt újra felkaptam a fejemet rájuk.

- Mhmm, mi van apával? – kérdeztem, majd gyorsan becsúsztattam a Collintól elcsent fényképet a többi közé, és próbáltam visszazökkenni a két kissrácamhoz negatív gondolataimtól menekülve – Csak nem hiányzik már apa és anya? – hajoltam újra Alfiehez, majd megsimogattam kerekded arcát, aztán egy puszit nyomtam oda – Még csak délután van, nem hiszem, hogy estig előkerülnek, szóval remélem, még egy ideig kibírjátok velem. Azért velem sem olyan rossz, ugye? Hagytam, hogy csak két órát aludjatok délutáni pihenő gyanánt! Elég engedékeny vagyok, nem igaz? – dugtam oda a fejemet minduntalan az övéhez, noha ő közben duci tenyereit az arcomra és az orromra rakta és próbált eltolni magától.

Mikor megunta a fülembe visított, ami elég hatásos volt, hiszen rögtön elhúzódtam tőle és vigyorogva figyeltem, hogyan pakolászik tovább a cuccaim között. Eközben teljesen odakoncentrált, a kis homloka ráncba szaladt, száját lefelé biggyesztette és emiatt pedig teljesen úgy nézett ki, mint Jai. Alfie amúgy is mindig inkább Jaire ütött, míg Collin Serenára. Azt hiszem kettejük közül Collin is volt az, aki anyásabb volt.

Habár eddig nem szólt egy szót sem, úgy hogy valamit jól csinálhatok.

Fogalmam nem volt, hogy az idő miként repült olyan gyorsan, hiszen egyik pillanatban még világos volt a másikban pedig már kezdett sötétedni. A nappaliban a földön hagytam az ikreket a puha szőnyegen, párnákkal körülvéve, míg a tévé ment és én a konyhában sürögtem forogtam. Mivel nyitott volt a helység, tökéletesen rájuk láttam és szemmel tudtam őket tartani. Collin többször is megpróbált felém kúszni, az arcán egy hatalmas mosollyal, míg a jobb kezét felemelte és csóválni kezdte. Kuncogva néztem őt mire ő is nevetni kezdett a szívem pedig megtelt melegséggel.

Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy mi lett volna, ha én és Harry tovább együtt maradunk és talán, valahogy lett volna egy babánk. A legédesebb kis babóca lett volna, elvégre Harry már-már tökéletes és akárki ránéz, elmondhatja, hogy mesebeli gyerekeket csinálhat. De aztán mindig rá kell jönnöm, hogy még ha együtt maradtunk volna, akkor se nagyon gondolkozhattunk volna komolyabban ezen a témán. Fiatalok voltunk és még a saját fejünk lágya se nőtt be. Nem tudtuk megmenteni a kapcsolatunkat sem és mindkettőnknek túl fontos volt ahhoz a karrierje, hogy csak úgy csapot-papot feladjunk és neki álljunk családot alapítani.

Habár a téma nem egyszer merült fel kettőnk között, mindig csak viccelődtünk vele. Harry egyszer Vegasban még azt is mondta részegen, hogy menjek hozzá feleségül, mire annyira rázni kezdett a nevetés, hogy percekig csak nehézkesen jutottam levegőhöz. Persze én is részeg voltam, és Harry is csak hülyeségeket beszélt, mert másnap nem is emlékezett rá. Én meg nem hoztam szóba, mert feleslegesnek láttam. Különben is, ha jegyben jártunk volna, talán sokkal nehezebb lett volna meghozni a döntést, miszerint szakítunk.

Jó volt minden, úgy ahogyan volt. Legalábbis ezt próbálom magamnak bebeszélni.

Miután végeztem a süteménnyel, melyet megkívántam, így hát gyorsan el is készítettem, beraktam a hűtőbe hűlni egy kicsit, majd vacsorát kezdtem csinálni a két lurkónak. Semmi különlegesebbet nem csináltam, csupán csak hideget készítettem, amit a hűtőben találtam. Az ikreknek egy-egy kisebb szelet kenyeret vajaztam és almát szeleteltem nekik hozzá, én pedig csak simán egy almát ettem, hiszen szándékoztam még a sütit is megkóstolni, rendes vacsora és az édesség pedig már sok lett volna estére.

Épp hogy tányérra raktam a kenyeret az ikreknek, csörögni kezdett a telefonom a nappaliban a dohányzóasztalon, mire lenyaltam a vajat az ujjamról és elindultam felé. Alfie tovább nézte a mesét a tévében, míg Collin rögtön utánam kezdett mászni, és amint megálltam az asztal előtt, megkapaszkodott a lábamban és próbálta magát felhúzni álló helyzetbe.

Eközben én alig akartam hinni a szemeimnek, mikor a képernyőn Harry nevét és egy közös képünket pillantottam meg. Villám gyorsan felkaptam a telefont, aztán elhúztam a fehér kis kört, majd kicsit távolabb tartottam magamtól a telefont és hevesen dobogó szívvel vártam, hogy betöltsön a kép és láthassam Harryt.

Ötletem sem volt, hogy miért hívhat, pláne facetimeon, így idegesen vártam, hogy megjelenjen előttem az arca. Eközben Collin nem tetszését adta ki, hogy nem sikerül felhúznia magát a lábamba kapaszkodva és hangosan nyöszörögve adta tudtomra, hogy szeretné, ha vele foglalkoznék.

Lepillantottam rá, és már éppen, hogy lehajoltam volna érte, Harry feltűnt előttem a képernyőn, így megálltam a mozdulatban és megszeppenve néztem rá.

- Ugh Cora? Ne haragudj, véletlenül benyomódott a hívás és későn vettem észre – mély hangja betöltötte az egész nappalit, hirtelenjében Collin is elhallgatott és Alfie is felkapta a kis fejét.

- Szia, Harry – válaszoltam lassan, miközben az alsó ajkamba haraptam és lepillantottam Collinra, aki tátott szájjal nézett fel rám érdeklődve – Semmi baj.

- Hogy vagy? Zavarlak? – kérdezte, ezzel visszahívva magára a figyelmemet. Csak aztán Collin megint felkiáltott és vigyorogva csapkodni kezdett a kezével, miközben mindenképpen felém nyújtózkodott.

- Um, nem, nem zavarsz – dadogtam, majd leültem a kanapéra és kinyújtottam a jobb kezemet Collin felé, mire ő rögtön felém kezdett mászni. Erre persze Alfie is felénk kezdett mászni, hiszen voltak már annyira okosak, hogy ha látták, hogy a telefonba beszélek, akkor tudták, hogy valaki ott van, akivel ők is csevegni tudnak – Várj egy kicsit – kértem, miközben leraktam a telefonomat a térdemre, aztán lenyúltam Collinért és felemeltem az ölembe. Mikor vissza emeltem a telefonomat, a kis képben már nem csak az én fejem látszódott, hanem Collin vigyorgó arca is.

- Héj pajti – mosolyodott el Harry is, és integetni kezdett a kamerába, mire Collinra néztem és mosolyogva figyeltem, amint visszainteget Harrynek és közben virgoncan magyaráz valamit baba nyelvén – Ott vannak veled az ikrek?

- Uh, igen, én vigyáztam ma rájuk – feleltem visszapillantva Harryre, bár talán jobban éreztem volna magam, ha vissza se néztem volna rá.

Csak most szembesültem vele, hogy mennyire helyes volt még kamerán keresztül is. A haja kócosan csücsült a feje tetején, az arcát egy széles mosoly keretezte, ahogy ránk nézett, míg a telefon valószínűleg kemény felületen feküdhetett, mert egyik keze az asztalon feküdt, a másikkal pedig azon könyökölt. És persze félig kigombolt inge belátást engedett a mellkasára, mely valószínűleg barnább lehetett, mint én voltam. Én ehhez képest mosott rongyként nézhettem ki egy szakadt felsőben és eredeti Gucci táskákkal a szemeim alatt. És, ha már Gucciról beszélünk…

- Az ott Alfie veled, ugye? Istenem, végre sikerült eltalálnom, nem igaz? – lelkesedett be, miután Collin továbbra is beszélt hozzá édesen mosolyogva, annak ellenére, hogy Harry a testvére nevén szólította.

- Um, Harry…

- Csak mondd, hogy Alfie ül az öledben és vigyorogva alszom el ma este – kérte egy széles vigyorral az arcán, míg én csak felkuncogtam és hitetlenül megráztam a fejemet.

- Sajnálom, hogy le kell lomboznom a hangulatodat, de…

- Basszus – suttogta, én pedig ismételten felnevettem.

- Köszönj szépen Collinnak.

- Direkt csinálod velem, igaz? – suttogta még mindig megsemmisülten, miközben az arcát a kezei közé temette.

- Hogy én? – kérdeztem vissza meglepetten – Azt hiszed volt bármilyen fogalmam is arról, hogy még ma bejelentkezel facetimeon? Még te sem tervezted!

- Igen, de direkt azért is Collint vetted magadhoz – nézett fel ránk egy fél oldalas vigyorral az arcán.

- Menj, a tudod hova Styles. Itt van Alfie is, ha annyira hiányzik neked – fordítottam meg a kamerát, így Alfiet vettem, aki mellettünk állt a kanapéba kapaszkodva.

- Hello kedvenc kis Brooks fiúcskám.

- Most megsértetted Collint – mondtam.

- Ugyan, Collinnak ott vagy te, Alfienak pedig én.

- Pft, nem mintha bármelyiküknek is szüksége lenne rád.

- Ouch. Célozni akarsz valamire, Cora? – kérdezte, mire visszakoppintottam az elülsőkamerára. Harry egy kíváncsi arckifejezéssel meredt rám.

- Én ugyan nem célzom semmire – feleltem közömbösen. A tónusa a beszélgetésnek hirtelen megváltozott, noha nem akartam vele veszekedni vagy a múltat háborgatni.

- Oké – motyogta aztán megköszörülte a torkát, az ujjait a hajába nyomta majd a mutatóujjával megvakarta az orra oldalát, míg a többi ujjai be voltak hajlítva egy ökölbe – A süti finom volt mellesleg és, um, köszönöm a kártyát is. Jól esett azokat a szavakat olvasni.

- Persze, nagyon szívesen – mosolyodtam el. Közben éreztem, hogy az arcom lassan felmelegedett és valószínűleg uralom alá vette egy halvány rózsaszín árnyalat. Ki hitte volna, hogy a mai napig el tudja érni, hogy zavarban érezzem magam? Hah – Londonban vagy még? – kérdeztem magam sem tudom miért, hirtelen ez jutott csak az eszembe, amivel fent tarthatnám a társalgást, noha szerintem az ikrek sem hagyták volna, hogy kínos csend álljon be kettőnk között.

Időközben Alfiet is felhúztam magunk mellé a kanapéra, aztán átültettem a másik oldalamra, így mindketten a felsőmet ráncigálva, és abba kapaszkodva tartották magukat és bámultak vissza kíváncsian a kamerába, közben pedig a kis vigyort le se lehetett törölni az arcukról. Harry nem csak rám volt hatással, hanem a két kis ördögfiókára is.

- Ugh, nem, már nem – motyogta tekintetét inkább az ikrekre vezette és nem nézett a szemeimbe. Igen, persze, mit is vártam, miért maradna itt. Szerintem az a pár nap is nehezére esett, amit a koncertje miatt töltött itt.

Ugh, Cora állj le. Akaratlanul is harag üzemmódba kapcsoltam át, noha fogalmam sincs miért. Hibáztatni szerettem volna Harryt mindenért, pedig ahhoz, hogy így alakult a jelenünk, mindkettőnk kellett.

De jelenleg akkor is jobban esett Harryt hibáztatni, pláne mert ilyen rohadt helyes volt még kamerán keresztül, és mert az ikrek is úgy vigyorogtak rá, mintha csak az apjukkal beszélnének.

Hirtelen olyan megkönnyebbülés fogott el, mikor zajokat hallottam az előszoba irányából, majd mikor Serena elkiáltotta magát, hogy megjöttek, hogy azt hittem menten elbőgöm magam. Ami azt illeti a könnyek már gyülekeztek a szemeimbe, szóval erőt vettem magamon és visszapillantottam Harryre.

- Harry, megjöttek Serenáék, le kell rakjalak. Jó volt beszélni – hadartam.

- Igen, persze, um te is hívhatnál azért ám néha napján.

- Hogyne, nem felejtem el – bólogattam, miközben a tekintetem a nappali bejáratára volt fixírozva, de legjobb barátaim egyelőre nem tűntek fel. Közben arra se figyeltem, hogy mit válaszolok Harrynek, úgy hogy szinte csak ráhagytam – Szia – pillantottam gyorsan vissza rá utoljára, és istenem. Kár volt.

Az arcán egy mosoly játszadozott, szemeivel egyenesen rám nézett és isten bizony szomorúságot láttam kiolvasni belőle. De mielőtt még jobban belemerültem volna a találgatásba, elköszönt, intett egyet és megszakította a hívást.

Nagyot nyelve ledobtam magam mellé a kanapéra a telefont, aztán leraktam Alfiet a földre, aki rögtön az anyukája felé kezdett mászni, amint meglátta őt. Collin maradt az ölemben ülve és szegény kissrácot teljesen kisajátítottam, pedig ezer százalékig biztos voltam benne, hogy ő is a tesója nyomában lenne a szülei felé, ha elengedném.

Collinnak viszont maradnia kellett, nehogy idő előtt elsírjam magam. 

49. Vigyázz magadra

Helloo,
utolsó előtti rész! Nagyon kíváncsiak vagyunk a véleményeitekre, úgy hogy ne fogjátok vissza magatokat, így a sztori vége miatt! ;) Jó olvasást! Xx♥

x HARRY STYLES x

Las Vegas jó volt, jobb, mint gondoltam, hogy lesz, noha minden idő, amit Corával töltöttem mesés volt. Minden alkalommal boldog voltam és szabadon éreztem magam, a környezet, a szituáció és minden más, ami, és aki nem Cora volt, nem számított. Amíg ő jelen volt, a mosoly az arcomon pihent, ha nem volt velem, az elmémben tartottam őt így a jó kedvem sem távozott el teljesen belőlem.

Az alatt az idő alatt, amit együtt töltöttünk, mint egy pár, rá ébredtem arra, hogy nélküle a napjaim lusták voltak és kissé színtelenebbek, ahhoz képest, mint mikor velem volt. Üzengethettünk egymásnak és videóchatelhettünk, semmi sem ért fel ahhoz az érzelemhez, mely szertefoszlott a testem minden egyes kis centiméterében mikor velem volt személyesen.

Mikor a bőrünk egymáshoz ért a takaró alatt amint egymásba gabalyodva beszélgettünk. Mikor a szavaink halkabbak voltak, mint a szél odakint, de mi értettük egymást, mert alig egy kis centiméter választott el minket egymástól. Mikor a nevetése megtöltötte a szobát és lágyan keveredett az enyémmel. Mikor a karjaimban volt és elsírta nekem a bánatait, avagy mikor én voltam az ő karjaiban és én sírtam el neki a bánataim.

Cora megváltoztatta a szemszöget mellyel az életet néztem és a föld forgását kísértem. Felnyitotta a szemeimet néhány dologgal kapcsolatban, ami megváltoztatott engem, mint egy embert és személyiséget, de egyáltalán nem bántam meg. Hogy is bánhattam volna meg? Mindketten erős befolyással voltunk a másik életére attól a perctől kezdve, hogy találkoztunk.

Minden okkal történik és az, hogy Cora az életembe lépett akkor, amikor tette, természetesen okkal volt. Ez pedig nem volt más, mint hogy olyan emlékeket osszon és készítsen velem, amiket senki más nem tudott volna.

Örökké hálás leszek neki, amiért az életem része volt és marad is, hiszen a történtek sosem fognak elhagyni engem sem a memóriám.

- Harry! – hallottam meg a nevemet amint egy ismerős hang szólított. Mikor megfordultam, a nővéremmel találtam szembe magam, rövid szőke haja az arcomba csapódott amint a karjaim közé szaladt és szorosan megölelt – Hogy vagy? Izgulsz?
- Meg vagyok – nevettem el magam, a jobb kezemmel beleszántottam rövid frizurámba – Anyuék ide értek? Michal hol van?
- Rajongókkal beszélgetnek – válaszolta mire én bólintottam egyet. Mitch elment mellettem, aki az egyik gitáros volt, biccentett egyet felém és Gemma felé majd tovább ment a dolgára.
- Ah, persze – mosolyodtam el – Uh, már alig várom, hogy kint legyen megint a színpadon!
- Elhiszem – nevette el magát a nővérem – Egy kis ideje nem léptél fel.
- Mhm, hiányzott is – folytattam a beszélgetést – Helló, Lou – köszöntem régi fodrászunknak, az ölében ott ült Lux, aki hevesen integetett és a kezeit felém tartotta – Hogy vagy, virágom? 
- Hiányoztál – vallotta be aztán az arcát a nyakamba fúrta. Elkuncogtam magam, míg a jobb kezemmel megtartottam őt a feneke alatt a másikat pedig a feje hátuljára tettem és az arcommal neki dőltem.
- Te is hiányoztál – mondtam és nyomtam egy puszit a hajára – Milyen a suli? Élvezed?
- Oh, már van barátja – szólt közbe Lou, a karja össze volt fonva a mellkasa előtt amint mosolyogva nézett a lányára majd vissza rám.
- Mit mondtam a fiúkkal kapcsolatban, huh? – kérdeztem a kezemben lévő keresztlányom, akinek arcán egy széles vigyor volt, a szemei csillogtak és az orcái pirospozsgásak voltak.

Egy kis ideig még beszéltem Louval, Gemma elköszönt és visszament a szüleinkhez. Lux az egyik dobozon ült Louval míg feltették a mikroportom és felvettem a füleseim. Alig akartam elhinni, hogy a mai este végre fellépek, a vér az ereimben száguldozott és buborékozott amint arra gondoltam, hogy nem sokára kint leszek a színpadon és énekelhetek.

Az atmoszféra elképesztő volt amint a szűkös és intim teret megtöltötte a rajongók hangos moraja, amint a dobok megszólaltak és a gitárok megpendültek. A hangom egybe olvadt még is kitűnt a hangszerektől és a tömeg éneklésétől, a testem szinte feléledt és hiába izzadtam, mint a lovak, minden egyes másodpercét élveztem a fellépésnek.

Mivel az albumomon csak tíz szám van, két másikat is énekeltem, az első Kanye Westtől volt, a második pedig az egyik One Direction dal, melyet lassan négy éve írtam. A rajongók eszüket vesztve énekeltek velem minden egyes dalt, ami elmondhatatlanul boldoggá tett és még inkább ösztönzött arra, hogy oda tegyem magam, amíg össze nem esek majd. Fekete felsőt viseltem és egy lila színű nadrágot melyben majd megsültem, hiszen meleg és tömött volt a levegő a teremben.

Az utolsó dal, amit előadtam az az első single volt melyet kitettem – Sign of the Times. Sokkal lassabb, visszafogottabb volt, mint Kiwi, amit előtte fejeztem be. Kifogytam a levegőből mire befejeztem a koncertet, a közönségre nézve simán meg tudtam mondani, hogy nem én voltam az egyetlen, akiről patakokban folyt a víz.

Anya, Robin, Gemma és Michal átjöttek hozzám a koncert után, hiszen egy ideje nem láttam őket, plusz anyuék amúgy is nálam töltötték az estét. Én voltam az első, aki beugrott a tusolóba, rendesen megmostam magam meg a hajam aztán gyorsan megtörülköztem és felöltöztem. Anya ment utánam, így a nővéremmel, annak pasijával és a nevelőapámmal helyet foglaltunk a nappaliban, egy üveg borral meg poharakkal a kávézóasztalon.

Szinte rögvest belemélyedtünk a beszélgetésbe, Gemma vezette fel a témát, amiből szépen folyt minden. Nevetve fogyasztottuk el az üveg alkoholt, mire anya visszaért, már meg kellett nyitni egy másik üveget. Mindenki már egy kicsit be volt csiccsentve, a jó hangulat kellemesen töltötte meg a szobát mikor meghallottuk a csöngőt mely a bejárató ajtótól jött.
- Várunk valakire? – kérdezte Gemma, a hangja kíváncsi volt. Megvontam a vállam amint egy csuklás bukott ki belőlem egy finom kis böfögéssel megkeverve.
- Lehet csak eltévesztették az ajtót – magyaráztam miközben felálltam. A hirtelen mozdulat miatt megszédültem egy kicsit, a kezemmel a támlába kapaszkodtam majd egyik lábamat a másik elé téve, ellépegettem az ajtóig – Helló – kezdtem bele a mondani valómba mielőtt még felfedtem volna, hogy ki volt a másik oldalon.
- Um, szia – jött a válasz az előttem álló lánytól. A szemeim kikerekedtek, a szívem egy pillanatra leállt és a szám egy picit elnyílt, amint megláttam őt – Er, nem akarok zavarni, csak ezt szerettem volna átadni, mert, um, nem tudtalak a koncert után elérni.
A kezében egy kis doboz volt, egy masnival a tetején meg egy kártya is hozzá volt tűzve.
- Oh – suttogtam amint az ajtónak támaszkodtam, hogy ne essek el teljesen, az agyam a borban lebegett, amit odabent ittam a többiekkel és a szemeim is egy kicsit homályosak voltak.
- Zavarok, nem igaz? – kérdezte amint a hangjában megbújt a csalódottság aprónyi kis jele mely miatt a szívem erősebben ütődött a mellkasomban – Sajnálnom, nem tudtam, hogy már-,
- Ugyan, nem, dehogy – mondtam gyorsan, a szavaim összemosódtak amint hevesen hagyták el a számat. Az arcom kipirult egy kicsit, amit az alkoholra fogtam, pedig nagy részben azért éreztem magam zavarban, mert ott állt előttem, teljes szépségében és az illata szinte azonnal beleköltözött az orromba és eltömítette a tüdőmet, az elmémet még jobban megrészegítette. Annyi idő elteltével még mindig hatalmas hatással volt rám – Miért-, miért nem mondtad, hogy jössz? Nem láttalak – motyogtam amint becsuktam magam mögött az ajtót.
- Serena és Jai mondta, hogy van egy fellépésed ma este, az első – mondta csendesen. A tény, hogy nem tudta, elszomorított, de nem várhattam el tőle, hogy tudja, hiszen semmi oka nem volt arra, hogy fenn tartsa, mi történik velem.
- Szóval ezért mondta Serena hogy ha van egy harmadik szabad jegyem, akkor elkérné – gondolkodtam.
- Micsoda? – nézett rám értetlenül – Serena beszélt veled erről?
- Uh, igen – bólintottam. A kezemet a tarkómra helyeztem amint nem tudtam, hogy valamit, rosszat csináltam-e amiért adtam Serenának jegyeket vagy sem. Tekintve a kapcsolatunkat, nem tudtam megmondani, hogy Cora mit érzett. Plusz nem is voltam józan.
- Nem tudtam – vett egy mély levegőt, melyet lassan ki is fújt – Azt mondta, hogy korán lement a helyszínre hogy megvegye.
- Tegnap előtt adtam neki a jegyeket – nevettem el magam halkan. Őszintén szórakoztató volt hallgatni a kis fehér hazugságokat, amikkel Serena etette a lányt – Még mindig nem tudom, hogy miként nem esett le, hogy neked kérte őket.
- Istenem, lesz mit vele beszélnem – rázta meg a fejét, kuncogása halk volt, de elég hangos ahhoz, hogy halljam és elérje, hogy a szívem menthetetlenül gyorsan dobogjon – És, um, gondolom azért nem, mert mostanában nem beszéltünk. Plusz nem is kerestem senkit, tudod, sok volt a rendelés meg minden.
- Mhm, gondolom – adtam hangot magamnak egy kis idő elteltével – Uh, szóval, tetszett a koncert?
- Igen, nagyon jó voltál – mosolygott rám, a hangja vidám volt és ez engem is arra késztetett, hogy egy kis vigyorra húzzam az ajkaim – Noha nem lepett meg, tudtam, hogy mesésen fogsz teljesíteni.
- Köszönöm, örülök, hogy élvezted és hogy, tudod, hittél bennem meg minden.
- Nézd, Harry – váltott komolyra és hirtelen megjózanodtam egy kicsit – Csak azért mert mi már nem vagyunk együtt, nem jelenti azt, hogy nem szeretlek, vagy nem érdekel, mi van veled, esetleg nem lennék rád büszke vagy hinnék benned.
- Én csak azt hittem, hogy ha kettémegyünk, akkor elkerülsz majd messziről és egy hete nem is kerestél-
- Harry, mondtam akkor is, mikor eldöntöttük, hogy szakítunk, hogy azért, mert nem leszünk egy párkapcsolatban többé, nem fognak az érzéseim megszűnni. Igen, valóban nem kerestelek egy hétig, de senki mást sem kerestem. Nem volt kit, ha őszinte szeretnék lenni.
- Ezt hogy érted? Ott van Jai és Serena.
- Igen, de nekik is meg van a saját életük, az ikrek nőnek meg minden – magyarázta – És őszintén hiányzott, hogy minden ebédszünetemkor megjelenj és elmenjünk enni vagy mikor te hoztál nekem mindig kaját. Tudom, hogy nem voltál mindig itthon, de mikor csak úgy megleptél, jól esett és, azt hiszem, nos, tudom, hogy furcsa volt nélküled. Még mindig az.
- Gondolod, hogy valaha is sikerül újra együtt lennünk? – kérdeztem teljesen ignorálva, amit mondott, noha az agyam részben felfogta.
- Nem tudom, Harry – sóhajtott fel. Én sem tudtam, szóval nem volt egyedül – Első sorban azért mentünk ketté, mert túl sokat voltunk távol és egyszerűen csak szétnőttünk. A karriereink nem illenek össze. Nekem sok időt kell a cukrászdában lennem, neked a menedzsmented és csapatod Amerikában van, ami egy teljesen másik kontinens. Úgy gondoltam, hogy menni fog és kibírjuk.
- Igen, én is – mondtam halkan. Közös megegyezés volt, hogy szakítsunk, mert akármennyire is fájt kimondani, hogy vége, jobb volt úgy élni az életünket, hogy nem kellett egy párkapcsolat miatt szenvednünk. Egy ideig persze ment minden, de a végén már annyi időt kellett távol eltöltenem a lánytól, hogy kibírhatatlan lett és az érzéseink elhalványultak.
- Ha valahogy még is sikerülne kitalálnunk, hogy miként jöhetnénk össze a jövőben, tárt karokkal fogadnám, de egyelőre szerintem jól meg vagyunk egyedül, nem?
- Persze, ez igaz – bólintottam amint megadtam az őszinte válaszom. Jól meg voltam egyedül, noha egyes napokon igen is hiányzott Cora.
- Mint mondtam, nagyon jó voltál ma is. Örülök, hogy a szakításunk nem nyomott a földre teljesen.
- Mhm – hümmögtem – Te hogy vagy? Jól bírod? Ugye nem dolgozod magad ájulásig?
- Én jól vagyok, minden simán megy és bírok mindent. Az utolsó kérdésre pedig tudod a választ te magad is. Mindig is egy élmunkás voltam, lehetetlen lenne számomra az, hogy ne dolgozzak addig, míg ki nem purcanok.
- Azért vigyázz magadra – mosolyogtam rá halványan – Nos, er, köszönöm a-,
- Süti, az egyik kedvenced van benne – segített ki – Nincs semmi baja, a koncert helyszínén addig nem nyugodtam le, míg be nem tették a hűtőbe, legalább egy kis ideig. Anyukád persze sok segítségre volt mindebben. Tulajdonképpen ő tette el, hogy ne legyen baja.
- Beszéltél anyuval?
- Pár szót, nem sokat. Érdeklődött egy kicsit felőlem és mondta, hogy majd benéz egyik nap. Állítása szerint veled maradnak egy kicsit Robinnal.
- Mhm, igen, itt lesznek egy pár napot. Nem kell interjút adnom, fellépnem se semmi, és már régen láttam őket, így megbeszéltük, hogy a koncert után itt maradnak.
- Jó hallani, hogy van időd velük lenni egy kicsit – bólintottam egyet, de nem mondtam semmit. Azt kívántam, hogy bárcsak bejönne, és ott lenne velem és a családommal. Nagyon hiányzott, de jól nézett ki, boldog volt, és nem akartam lehúzni a kedvét azzal, hogy az én hirtelen jött kis szomorúságomat felhozom – Azt hiszem, megyek akkor.
- Uh, oké – mondtam gyorsan.
- Ez a tied – kuncogta el magát amint a kezembe nyomta a dobozt, melyet még mindig nem vettem el. Az arcom felforrósodott, a szemeimet lesütöttem és elmotyogtam egy csendes köszönömöt – Üdvözlöm a szüleid és, um, tényleg nagyon jó voltál ma este.
- Örülök, hogy tetszett, Cora – jegyeztem meg egy kicsit magabiztosabban. Egy félkaros ölelésbe vontam, nem tartottam közel magamhoz sokáig, mert lehet, hogy nem lettem volna képes elengedni – És átadom.

Aztán elsétált egy utolsó mosolyt felém küldve. Egyszer elég nehéz volt végig nézni amint kilépett az életemből, másodára pedig egyszerűen szívszaggató, pedig ha jobban belegondoltam volna, rá jöhettem volna, hogy sosem fogja el hagyni az életem. Az emléke mindig bennem fog élni és az érzéseimet sem lehet kitörölni csak úgy. Az pedig, hogy megerősítette, hogy ha a jövőben még is összefut az életünk, tárt karokkal fogadja majd bármi is lesz velünk, megmosolyogatott és ráébresztett arra, hogy még van esély. 

48. Valami spontán

Helloo,
negyvennyolcadik rész izz dahh. :3 Ahh carry, carry, carry. Másról nem is szól a rész.:D Oh meg még felbukkan egy nem régen emlegetett szereplő, mondjuk nem mintha carry olyan sokat foglalkozna vele.:D Okay, többet nem rizsázunk, jó olvasást! Xx♥

x CORA ASHFORD x

Az ágyamon fekve gondolkodtam azon, hogy mennyire el szerettem volna menni valahova. Nyaralni volt kedvem, hiába volt ott a tenger szó szerint egy köpésre. Levegő, hely és emberváltozást akartam. Kétségbeesetten. Mindenképpen el akartam menni valahova és tekintve hogy mennyire rezegő volt a kapcsolatom Harryvel abban a pillanatban, tökéletes időnek véltem, hogy kiruccanjunk valahova. Noha tudtam, hogy ő már attól is el volt ámulva, hogy Melbourneben volt és alapvetően ő ezt már egy nyaralásnak könyvelhette el, én el akartam menni máshova. Egy helyre, ahova nem mindennap mennék csak úgy el és egy örök emlék marad majd. Valami spontán.

A kerekek az agyamban úgy forogtak, mint ha készültek volna felrepíteni az égbe s kezdtem úgy érezni, hogy nem sokára mások is hallani fogják a gondolataim. A szobámban csend volt amint én a párnának dőltem, Harry feje a combjaimon pihent és a jobb tenyere a térdemen helyezkedett. Kezeim a hajába túrtak, mely rövid volt és a fürtjei kezdtek megjelenni. Kellemes volt a csend, amely ránk telepedett annak ellenére, hogy a tévé ment és valami sorozat játszódott Netflixen. Aztán hirtelen, nem egészen tudtam hogyan, de csak annyit hallottam meg a szereplő szájából kijönni, hogy:
- Las Vegas – suttogtam bár Harry meghallotta, hiszen mint mondtam, csendesség honolt a szobában.
- Hmm? – hümmögött fel, míg a szemeit a tévén tartotta, a jobb keze lassan simogatni kezdte a lábamat majd idővel egy puszit nyomott a combomra amint egy kicsit oldalra fordította a fejét. Istenem, annyira hiányzott, hogy szeressen, és a közelemben legyen, a múltkor történtek után, meg még jobban úgy érzem, hogy össze vagyunk kötve a csípőnknél. 
Azóta, hogy lefeküdtünk, minden szabad időnket együtt töltöttük, sosem mentünk sehova egyedül. Még fürödni is együtt mentünk és volt, hogy reggelinél, sőt, ebédnél is az ölében ülve ettem, ha az asztalnál voltunk. Nevetséges volt, amit csináltunk, de ennek ellenére még mindig úgy éreztem, hogy van min dolgoznunk, ami a kapcsolatunkat illeti.
- El kellene mennünk nyaralni valahova – adtam tudtára percekkel később. A gondolataim elhúztak egy másik világba és minden alkalommal egy kész csata volt elszakadni onnan majd visszalépni az eredeti univerzumba.
- Mármint, kettesben? – kérdezett vissza. A hangja mély volt, lassú és vastag a fáradtságtól.
- Mhm – hümmögtem, míg kicsúsztattam az ujjaim a fürtjei közül és ő megfordult. Feljebb nyomtam magam az ágyon így fel tudtam venni a takarómat magam alól majd alá bújtam és Harry is követett percekkel később – Eljönnél velem Las Vegasba? – kérdeztem suttogva mialatt közelebb csúsztam hozzá az ágyban, a mutatóujjam végig húztam az alsó ajkán, le az állára majd hagytam, hogy a kezem lecsússzon így az a mellkasának dőlve pihent az ágyon.
- Vegasba akarsz menni? – mosolyodott el édesen mire én az alsó ajkamba harapva biccentettem egy kicsit. Harry felkuncogott, lágyan és finoman, alig hallhatóan majd tovább beszélt – Hogy hogy Vegas, Cora?
- Spontán jött, hallottam az előbb mondta az egyik szereplő. Szerintem jó lenne, ha elmennénk valahova, nem? Plusz sosem jártam még Las Vegasban. Los Angeles volt az első és az utolsó amerikai város, ahol jártam, neked köszönhetően.
- Mikor lettél te ilyen random? – nevette el magát viszont mikor én csak halványan elmosolyodtam, ő felsóhajtott. Azt hitte, hogy csak hülyéskedtem? – Biztos, hogy ezt akarod? Mármint, alig tudsz elkéretőzni a munkahelyedről mikor beteg vagy, gondolod, hogy csak úgy elengednek majd két hétre? Akár háromra?
- Elég lesz nekünk egy hét, nem? – húztam fel a szemöldököm kérdőn. Elnevette magát amint közel hajolt hozzám és adott egy csókot a számra majd megnyalta az ajkait.
- Baby, számításba kell venned az idő eltolódást. Arról nem beszélve, hogy Vegas hatalmas. Nem lenne időnk egy hét alatt körbejárni, tekintve hogy az első két napot nem is tudnánk felhasználni.
- Igazad van – sóhajtottam fel amint bevallottam az igazat pár perc gondolkodás után. Nem is értem hogyan gondolhattam, hogy minden simán működne – Nos, ennyit a spontán ötleteimbe.
- Nem, nem, baby, jó ötlet és benne vagyok – mondta gyorsan amint felnyomta magát így a könyökén támaszkodott és a jobb kezét az arcomra simította. Hüvelykujjával simogatni kezdte az arcomat, míg a szemeim ide-oda cikáztak, mert próbált mindkét szemembe nézni egyszerre – Egy kész álom lenne veled elmenni Vegasba, de előtte szerintem beszélned kellene a főnökeiddel. Csak hogy tudják, hogy tervezed, még ha egy spontán ötlet is volt. Tekintve hogy eltérő munkánk van, nekem kell hozzád alkalmazkodnom és ezzel nekem nincs bajom. Ha idén nem kapsz több szabadságot, elmegyünk jövőre, ha még mindig szeretnél.
- De én most akarok elmenni – makacskodtam, míg az ajkaimmal csücsörítettem egy kicsit és a homlokom ráncba szaladt. Harry lehajolt és megcsókolt, egymás után több puszit is nyomott a számra és a homlokát az enyémnek döntötte.
- Elviszlek Las Vegasba a születésnapodon, huh? – osztotta meg velem a gondolatait mire a szemeim kitágultak és az ajkaim elnyíltak – Még csak Június eleje van, a szülinapod következő hónapban van, szóval két héttel bőven tudsz előbb szólni, hogy szeretnél kivenni két hét szabadságot. A szülinapodat mindig kiveszed, nem?
- Ezt most komolyan tőlem kérdezted? – nevettem el magam amint a hátamra fordultam, a hajam a párnámra esett és a mellkasom rázkódott a nevetéstől. Jobb oldalra fordítottam a fejem és Harryre néztem – Most mondtad az előbb, hogy mikor beteg vagyok, engem akkor is bent esz a fene. Oh, és, emlékszel arra a napra, mikor totál másnaposan bementem aztán elájultam meg meleg volt meg minden bajom? Mhm, igen, jó kis idők, nem?
- Nézd, te dobtad fel az ötletet. Én csak mondtam, hogy nincs értelme elmenni Vegasba, ha csak egy hetet maradunk. Ennyi erővel elmehetnénk valahova Európában is, biztos, hogy van valami hely, ami olyan, mint Vegas.
- Most lehangoltál ezzel – mondtam meg neki őszintén amint lehervadt a mosolyom az arcomról és keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt – Én igazi Vegast akarok, nem valami hasonmást.
- Akkor már pedig lépned kell ez ügyben, vagy soha nem váltod valóra az álmod – mondta – Nagyon komolyan veszed a munkád és a főnökeid hozzá vannak szokva ahhoz, hogy mindig ott, vagy amikor kell nekik valaki, lehet akár a legkisebb dologról is szó.
- Ez így van, de én szeretem csinálni amit, csinálok. Mindig is ez volt az álmom, mást nem is láttam magamnak, mint jövőbeli karrier – válaszoltam hevesen – Most azonban úgy érzem, mintha megállítana egyes dolgokban. Dolgokban, melyeket te szabadon vihetsz véghez, mert te vagy a saját főnököd.
- Nem feltétlenül – rázta meg a fejét és a jobb kezével a hajába túrt – Te is csinálhatod azt, amit akarsz, csak időben kell mindent lerendezni. Mikor hazamegyünk, bemész a cukrászdába és beszélsz Jackel. Elmondod neki, hogy mi a terved, és ha tetszik neki, akkor elfogadja, ha meg nem, akkor meg kell küzdenie vele, mert te akkor is tartod magad ahhoz, amit kitaláltál.
- Nem mehetek ellene, a végén még kirúgna! – jelentettem ki fenn hangon, míg komolyan néztem Harryre. Még mindig a könyökén támaszkodott és úgy nézett le rám.
- Mhm, talán megfenyítene, de semmiképpen nem rúgna ki. Valószínűleg te vagy a legjobb cukrász a kerületben, talán London nagyobb részében, buta lenne kitenni a szűröd.
- Miért vagy ennyire biztos benne?
- Azért vagyok ennyire biztos benne, mert tudom, én is és ők is, hogy ha kitesznek a cukrászdából, te találsz majd magadnak egy sokkal jobb munkát és ők sosem fognak tudni pótolni téged.
- Túl nagyra becsülsz, nem gondolod?
- Dehogy – hallatott egy leheletes nevetést – Láttam, amit csinálsz, a munkád már-már tökéletes és mesterszintű. Személyes véleményem az, hogy ott kellene hagynod a cukrászdát és valami nagyobb és magasabb szintű munkahelyed kellene keresned. De tudom, hogy mennyire szereted azt a helyet, így azzal is tisztában vagyok, hogy ha rajtad múlik és csak a karrieredre koncentrálsz, egész életed végéig ott fogsz dolgozni.
- Nos, ebben igazad van. Nem hiszem, hogy valaha is ott hagyom majd a cukrászdát. Viszont attól még mindig menni akarok Las Vegasba. Gondolj bele milyen jó klubbokba már bárokba juthatnánk be! És a sok szerencsejáték, te jó ég, Harry, mi lenne, a megütnénk a jackpotot? Basszus, többet nem is kellene dolgoznom – nevettem el magam amint belelendültem a beszélésbe és a gondolataim már messze jártak. Pontosabban Las Vegasban.
- Előbb intézzük el a szabadságod, utána álmodozhatsz arról, hogy megüssük a jackpotot – kacagott Harry, ajkait az enyémekre nyomta egy kis ideig aztán lefeküdt és a válláig húzta a takarót. A kezei a derekam köré tekeredtek és az arcát a vállamra fektette majd egy puszit nyomott a kulcscsontomra – Szóval, huszonnégy éves leszel nem sokára.
- Ne is emlékeztess. Még csak most lettem huszonhárom és nem vagyok képes elengedni.
- Aw, ha ez számít is valamit, szerintem nem tűnsz annyinak, amennyi idős vagy – csúsztatta a tenyerét a felsőm alá mely két számmal nagyobb volt. És valószínűleg az övé. Upsz – Gyönyörű vagy és tehetséges. Ennek fejébe az enyém. Szerintem én már megütöttem a jackpotot.
- Harry! – húztam el a nevét amint elrejtettem az arcomat a tenyereimmel és kuncogni kezdtem csendesen – Shh, nem mondhatsz ilyet, mikor nekem itt vagy te. Totálisan te vagy a jackpot, én meg sem közelítem.
- Oh, ugyan már – mondta amint felém kerekedett a takaró alatt, a száját folyamatosan közel tartotta a nyakam bőréhez, és míg a lábai a derekam két oldalán voltak, a kezei felmásztak a felsőmbe. Ajkaival nedves csókokat hagyott maga után, míg az orrával az arcomnak ütközött mikor feljebb ért – Te vagy Gucci én meg Poundland.
- Bazdmeg! – ütöttem meg a mellkasát amint elnevettem magam és a szemeim összehúztam – Én Gucci? Életem, nincs egyetlen egy Gucci termékem sem, már hogyan lennék Gucci? A te szekrényed pedig tele van vele. Úgy hogy ezt mindketten befejezhetjük, rendben?
- Pft, mindegy – forgatta meg a szemeit. Láttam rajta hogy gondolkodott valamin és a mosolya nem sokkal később ki is törött – A szülinapodat Vegasban töltjük, segg részegen.
- Lehet, még meg sem kapom-,
- Már huszonegyedikétől vedd ki a szabadságot, mert az péntek, elmegyünk valami kis hotelbe, ott alszunk, szombaton felkelünk, azt csinálunk, amit akarunk, mert az a szülinapod aztán az nap este utazunk, hogy vasárnapra odaérjünk. Lesz elég időnk aludni a repülőn meg ott ahol megszállunk majd, lehet, kibérelünk valami apartmant vagy valamit, aztán hétfőtől kezdve indul minden két héten keresztül.
- Nagyon kitervelted az egészet, nem igaz? – pillantottam rá vigyorogva, míg a karjaim a nyaka köré csúsztak és összekulcsoltam őket – Szóval, tizennégy napig más sem fog lemenni a torkomon csak alkohol.
- Meg a farkam – suttogta a fülembe és mikor elhúzódott tátott szájjal meg elnyílt szemekkel bámultam rá amint vigyorgott – Egyszer el kell kezdeni – kacsintott rám majd visszadobta magát mellém. Kidugtam egy kicsit a nyelvem amint a plafont bámultam és nem akartam elhinni, amit az előbb mondott.
Harry alapvetően arra kért, hogy elégítsem ki. És wow így jobban belegondolva, nem is lepődtem meg, hiszen ezelőtt csak kézmunkámat mutattam be és azt hittem az elég volt. De úgy tűnik, hogy nem.

Összeszedtem a bátorságom és felültem Harry csípőjére, a szám az övére tapadt, míg a kezeit a derekamra tette. Kezeimmel a nyakát fogtam majd amint az ajkaim egyre lejjebb vándoroltak az övéről a vállain támaszkodtam.
- Cora – ejtette ki a nevemet, mire felnéztem rá. A szemeim nagyok voltak, az övéi is, és szerintem neki is leesett, hogy a szavai nagy hatással voltak rám. Elvégre, elég jó ismert – Nem akartalak-, nézd, nem akarom, hogy azt tedd, amire nem vagy kész.
- Oh – mondtam csendesen. Az arcom felhevült és valószínűleg tökéletesen passzolt a hajam színéhez mely vörösesen festett. Totál kínosan éreztem magam – Azt hittem ezt szeretted volna, mindegy, bocsánat – dadogtam amint leszálltam róla meg az ágyról is.
- Baby, ne menj el – szólt utánam amint felült, legalábbis hallottam amint a matrac megnyikkant egy kicsit – Cora, kérlek, gyere ide.
- Um, csak, vécére megyek – böktem ki gyorsan amint kiléptem a szobámból és becsuktam magam mögött az ajtót. Lefele igyekeztem a lépcsőn aztán a fokok mögötti kis folyóson mentem végig, míg nem elértem az öcsém szobájáig. Bekopogva az ajtaján halottam, amint azt mondta szabad, szóval benyitottam.
- Oh helló – mondta mosolyogva és kihúzta a füléből a fülhallgatót. Leültem az ágyára, míg ő maga mellé tette a macbookját és feljebb nyomta magát – Mi az?
- Istenem, akkora hülyét csináltam magamból – nyomtam a tenyerem az arcom ellen majd megdörzsöltem a szememet, míg egy halk nevetés csúszott ki a számon – Miért vagyok ennyire kínos? Miért nem hagy el Harry? Én már rég megfordultam volna az ajtóban, ha magammal kellene együtt lennem.
- Én is megfordulnék, csak hogy tudd – szólt be, mire megforgattam a szemeim és eldőltem az ágyon – Hol vannak anyuék amúgy? Hallottam amint elköszöntek, de ennyi, bent volt a fülesem szóval nem hallottam.
- Nem tudom, lehet a városba – mondtam. Lejjebb húztam a felsőmet mely felcsúszott a hasamon majd összekulcsoltam az ujjaimat és Miles fele fordítottam a fejem – Szerinted Harry beköltözne velünk?
- Mi van? – nevetett fel – Az előbb még azt mondtad, hogy nem érted miért van veled. Most már azt akarod, hogy beköltözzön hozzánk? – dobált kérdésekkel – Amúgy tuti nem. Az ő élete Londonban van.
- Amerikában úgy érted – javítottam ki – Minden idejét ott tölti, nos, a legtöbbet.
- Akkor Amerikában – vont vállat – Oh, te elköltöznél vele Amerikába? Ha megkérne, persze.
- Nem tudom – válaszoltam és az oldalamra fordultam – Nem lenne szívem ott hagyni a cukrászdát.
- Ugh, sokkal jobb munkák vannak a világon, mint az az egérfészek.
- Te is?! – horkantottam fel – Harry is ezzel jött. Komolyan mondom, összebeszéltek.
- Akkor szerintem neked is ideje lenne átgondolnod a jöv-, – kopogás zavarta meg a szavait amint ugyanazt mondta, mint Harry, majd pár másodperc múlva az emlegetett szamár jelent meg előttünk – Oh, helló, Harry.
A bokszerében volt meg egy pólóban, az ajkai fénylettek tekintve, hogy folyamatosan nyalta. Felsóhajtottam mikor nem mozdult meg és felkeltem az ágyról. Visszanéztem az öcsémre, aki csak vigyorgott majd már ott sem voltunk mikor az ajtó becsapódott mögöttünk.
- Cora, kérlek, nézz rám – mondta amint húztam magam után, egyenesen fel az emeletre. Nem akartam lent beszélni, Miles több mint valószínű, hogy mindenre figyelt volna.
- Harry, nézek rád – mondtam amint becsuktam az ajtót magam mögött majd fel is kenődtem rá mikor a srác oda tolt és az egyik kezét a derekamra tette a másikat a nyakamra simította.
- Ugye tudod, hogy nem akartam semmit erőltetni? Ha nem akarsz orálist adni, nekem nincs vele bajom. Azt akarom, hogy teljesen biztos legyél magadban és ne azért csinálj valamit, mert én mondtam.
- Oké, én ezt tudom – mondtam neki – Viszont összeszedtem magam és mikor megállítottál, totál hülyének éreztem magam. Eleinte nem is gondoltam, hogy végig megyek vele vagy valami, de-, mindegy, nem lényeg.
Kezeivel meg fogta az arcomat és felemelte a fejem így egyenesen a szemeimbe nézett. Nem tudom mennyi idő telt el így, de végül megcsókolt és azt hittem, hogy össze fogok esni. A térdeim remegtek amint édes és puha ajkai finoman mozogtak az enyémek ellen és minden érzelmét bele nyomta abba az egy gesztusba.
- Szeretlek – mondta komolyan a szemeimbe nézve. Pislogtam egyet, kettőt és megnyaltam az ajkaim amint piros pozsgás arccal elmosolyodtam egy kicsit.
- Szeretlek.